Nehéz kérdés, hogy az utcán fagyoskodó csöves vajon választotta-e azt az utat, amin odáig jutott, ahol éppen leledzik, vagy pedig valami/valaki terelte afelé, és csak gyenge volt. A gyengeséget választotta, vagy pedig valami/valaki azzá tette? Ezekre a kérdésekre azt hiszem, soha senki nem fog tudni korrekt választ adni.
Nincsen annál szánalmasabb, amikor a rinyáló csöves kiskutya-szemekkel bámulja az embert, hogy adjon neki egy kis aprót, és elvárja az önzetlen segítséget úgy, hogy tulajdonképpen csak a markát tartja. Valamiért engem felidegesít az ilyen. Kényszert érzek, hogy az ellenkezőjét tegyem annak, amit ki akar erőszakolni tőlem. Rosszindulatú vagyok vele szemben, és titkon élvezem. Kapjon a mártír pofájába még a köcsög. Az állatok is megérzik a gyengeséget, és olyankor támadnak. Felidegesít a kiszolgáltatottság, az a tehetetlen, önző várakozás olyanért, amiért jóformán semmit sem dolgozott. De én nem vagyok csöves. Hiába van jó beleérző-képességem, nem látom a gondolatait, nem látom az életútját, nem látom a gátló tényezőket, amik megakadályozták abban, hogy eljusson oda, ahova mindenki vágyik. Ha megfeszülnék, se láthatnám. De miért is akarnék én megfeszülni?
Viszont vannak olyan szituációk az életemben, amikor egy kis metaforikus bizbaszarintással máris ilyen csövesnek érezhetem magamat. Jönnek szembe az emberek, és a szemükből sugárzó megvetés adja az energiát és a dühöt ahhoz, hogy újra és újra kitartsam a markomat, amíg össze nem gyűlik annyi apró, hogy már zsebre tudjam tenni. Ott csörög benne a többi. (A csöveseknek egyébként több "spórolt" pénze van ám, mint azt az utca embere gondolná.) És tudom, hogy soha, senki sem fogja beleképzelni magát a helyzetembe, hiszen még ha akarná, sem tudná. De nyilvánvalóan nem is akarja, mert abból neki semmi haszna nem származna. Ez alól kivételt képez pl. egy másik csöves. Ő tudja, mi a dörgés. A keserű életsors önző, egymás bajából kölcsönösen táplálkozó rítusa összetart vele. Ámde ez csalóka kötelék. Amit ad, ugyanazt veszi el tőlem. Én szívom az energiáját, ő szívja az enyémet. Ez a szimbiózis egy végtelenített pingpong-menetben püföli oda-vissza az érzéseket közöttünk egészen addig, amíg már nem lesz szüksége az én rothadt keserűségemet kicserélni a sajátjával, mert vagy más körülmények közé kerül, ahol kezdheti az egészet elölről frissen, és az újdonság, a pillanatnyi változatosság elfeledteti vele mindazt, amit tőlem elvett; vagy teszemazt megfagy az egyik hideg télen. Én meg ott maradok, míg nem találok egy másik cimborát. És közben hallgathatom a vádló, lelkiismeret-megnyugtató dünnyögéseket, esetleg kiabálásokat, amik azt firtatják, hogy miért nem megyek el dolgozni, hiszen életerős fiatalember vagyok. Elpattan valami.
Azért nem megyek el dolgozni, mert már rég nem vagyok rá képes mentálisan, a kurva anyádat, te fasz! Nem a karjaiddal pakolod a téglát, és nem azok segítségével ásod az árkot, hanem az agyaddal bazmeg! Érted, faszfej? Itt kopogom a halántékomon! Nem szórakozásból ülök itt szaros gatyában, büdösen az utcán, te fogyatékos, hanem mert olyan dolgok gátolnak, amikről neked fogalmad sincsen, kényelmes tetű! Azt hiszed, nem akarok olyan lenni, mint te? Nem akarok egy lenni a sok közül? Azt hiszed, én boldog vagyok így? Amiért te megmozdulsz, azért nekem 2000-szeres energiát és koncentrálóképességet kellene összpontosítanom egy olyan helyre, amit már rég nem találok, és nagyjából 10 éve ebbe beleroppantam! Ha egy pillanatra is felsejlik egy jobb élet lehetősége, minden bizalmam elhagy annak folytatásához és kiteljesítéséhez, és rettegek, hogy még sokkal nagyobbat zuhanok a végén, és a gerincem töröm, nem csak a térdemet horzsolom le! És nem tudom, nem tudom, nem tudom, nem tudom, hogy miért pont én! Érted? Nem találok rá magyarázatot, sem okokat, nem találok benne logikát! Így van és kész, bazmeg! De ha találnék, tapodtat nem lennék előrébb, mert a szaros seggemet sem érdemes kitörölnöm a miértekkel! Inkább lecsavarom a koccintós tetejét, mert az legalább biztonságot ad! A negatív hozzáállásom elhatalmasodott rajtam, és emiatt az olyan szerencse is rendre elkerül, amit te természetesnek veszel! Minden egyes tervemhez százszor, milliószor több olyan megerősítésre van szükségem, amiből a világban egyetlen egy, egy büdös kanyi darab nincsen ingyen, nemhogy ilyen rengetegsok! Panaszkodsz? Nézz végig magadon! Vedd számba, hogy mid van, és érezd át, hogy semmi sem hiányzott soha az életedből, ami alapvető, csak eddig azért nem láttad, mert megszoktad, buzikám! Engem az különböztet el a legtöbb embertől, hogy amiben hiszek, azt én nem szeretem!! Érted már, te rohadt geci? Tudom, tudom, hogy csak azért bólogatsz, mert a torkodhoz nyomom a rozsdás bökőmet, de így legalább rám figyelsz, te moralizáló kis köcsög! Belenézek a szemedbe, és látom a mélyén, hogy csak és kizárólag rám figyelsz! Ez örömmel tölt el. Belelátsz az agyamba? Hallod a gondolataimat? Érzed a félelmemet úgy, ahogyan én a tiédet? Dehogy érzed. Félted a szaros kis világodat csak. Félted az egódat. Tőlem félted. Én vagyok az, aki megtestesít mindent, amitől félsz, és ezért moralizálsz, te szarházi. Azért moralizálsz, mert így tudod csak markánsan elkülöníteni tőlem saját magadat és a benned lakozó félelmet. Így taszítod el magadtól erőszakosan az eshetőséget, hogy akár olyanná is válhatsz egyszer, mint én. De tudod mit? A rosszindulatod beszédes. Arról beszél nekem, hogy nagymértékben a személyiségedtől független körülményeknek köszönheted csak, hogy az vagy, aki. Nem magadnak. Téged gyötör a rossz lelkiismeret. De nyugi... úgysem öllek meg, hiszen egy legyet sem bírnék lelkifurdalás nélkül agyoncsapni. Kotródj innen, geciarcú.
Már jönnek is a rendőrök. Faszkivan. Mehetek be a fogdára. Életveszélyes fenyegetés. Kellett ez nekem? Igen, azt hiszem, kellett. Nemsokára úgyis kiengednek. Basszameg, szegény flótás. Ő csak munkából ment haza, és biztosan tele volt feszültséggel, én meg majdnem nyakon szúrom. Pff. Nem baj. Pár nap múlva elfelejti az egészet. Hazamegy a családjához, elmeséli a meleg szobában, és az is lehet, hogy a végén csak nevetnek az eseten. Nehogy már sajnáljam... De az biztos, hogy ezentúl kétszer is átgondolja majd, hogy ilyen felelőtlenül ítélkezzen egy hasonló szituációban. Lehet, hogy pénzt is fog adni. :)
El kell olvasnom újra a Légy hű magadhoz című könyvet. Harmadjára. Abban a könyvben benne van az élet értelme, minden szögből megvilágítva. Csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy lássa az ember.
Mindig is vágytam egy olyan zenére, ami a House of the Rising Sun dallamára épül fel, ámde annál egy ezerszer ütősebb szöveggel. Valamint gitártépéssel. Ímhol.
Emgé: "Ne sírj, hogy véget ért! Örülj, hogy megtörtént!" "Találkozás és búcsúzás az élet annyi csak, Valaki jön, valaki megy, S az emlék megmarad." Én: mi a faszom ez? Emgé: "Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, Remény, csalódás Küzdelem, bukás Sírig tartó nagy versenyfutás Keresni mindig a jót, a szépet, S meg nem találni - Ez az élet!" "Az unalom az élet betegsége. Meggyógyításához kevés kell: SZERETNI valakit, vagy AKARNI valamit." Én: mi a geci ez? Emgé: "Ne küzdj túl erősen. A legjobb dolgok váratlanul történnek" Én: FASZOM :D Emgé: erőt adó mondások :D Én: :D:D:D:D Emgé: "teher alatt nő a pálma" ha ez pl igaz, akkor gecinagy leszek Én: :D:D:D:D:D hjajistenem ez megy blogra kurvajó Emgé: :D letusolok aztán elfogyasztok minden alkoholt a lakásban
Én-blog lett ez, én-blog. Mint látható, a bejegyzések is sűrűbbek és rövidebbek. A jövőben is sok lesz a zene, a senkit sem érdeklő dalszöveg, meg hát, az én kis életem kalandjainak direkt és indirekt tálalása. Biztosan fogok még hosszú észosztást kreálni, de az nem mostanában lesz, az tuti. Majd ha szűnik kicsit a furcsaság, akkor. Talán a magyar közélettel is foglalkozom majd, és lehet, viccelődök is rajta, de hiába a közhelyek közhelye, attól még igaz: a magyar közélet már elég vicces, úgy önmagában is. :) Addig meg inkább ide írjam azt, amivel a környezetemet nem érdemes terhelni, mert csak pislognának, mint hal a szatyorban. Lesznek olyan időszakok, amikor egymást követő napokon több bejegyzést gyártok, de lehet, hetek is kimaradnak majd. Nem tudom előre. Azt viszont érzem, hogy a furcsa érzések kissé, hogyismondjam, feszítenek. Tapasztalatból tudom, ilyenkor jobb magamat távol tartani az emberektől, maximum egy szűk körtől eltekintve, akik ismernek majdnem 2 évtizede, mert legfőképpen csak pusztítani vagyok képes. Mondjuk legalább nyomot hagyok. Az se rossz. Volt olyan lány, aki egyszer találkozott velem, de az biztos, hogy egy életre nem fog elfelejteni. Szegényt úgy kivéreztettük I.-vel, mint a szart. :D Persze nincsen lelkifurdalásom, mert tulajdonképpen megérdemelte. A sok dugáson kívül legalább annyi haszna volt az utolsó kapcsolatomnak, hogy a kodependens érzelmi nyomorékokat már úgy kiszagolom, mint egy vadászkutya. És nem, nem téved az orrom. Na, meg aztán I. is megérdemelne egy legörgetve körülbelül 87,23 cm hosszú blogbejegyzést itten, aminek mondjuk azt a címet adnám, hogy 'A boszorkány'. De őt nem bántom, hiszen ő lesz a gyerekeim anyja. Legalábbis szerinte. Ezt tegnap közölte. Nos, ha valakinek, akkor neki aztán hótbiztos, hogy soha az életbe nem szabad gyereket szülnie! :D Tuti, hogy 15 éves korában a zártosztályon kötne ki a csemete. Ettől függetlenül sokat köszönhetek neki, és rengeteg ENERGIÁT! Néha úgy éreztem, szabályosan fizikailag szívom ki belőle. Volt egy érdekes mondata pár hete, reggel, egy durva este után, amikor beleszagoltam a kurvajóillatú bőrébe a hátán. Utána elnézést is kértem, hogy kiszívtam egy kis powert megint, erre félálomban azt motyogta, hogy: 'nem baj, az energia végtelen'. Hoppá. Én ugyan nem hiszek a végtelenben, de akkor, ott egy kicsit leakadtam. Lehet, hogy tényleg végtelen. Csak az nem mindegy, hova csoportosul. :) Amíg nem mind olyan helyre, ahova várom, addig nagyon kell rá figyelnem, meg ne bántsak önkéntelenül is olyasvalakit, akit nagyon, de nagyon nem szabad. Lehet, már meg is tettem...
No, egy szó, mint száz, ha már kilőttem a cirkálórakétákat, akkor a becsapódásig lévő igen rövid kis örökkévalóságban hallgatok sok zenét. Mostanában Sofa Surfers-mániám van, ami remélem, jódarabig el fog tartani. Szerintem szerelmes vagyok a feka énekes hangjába egy hangyafasznyit. Linkelek is majd lentebb egy újabb videjót, aminek sajnos nem találtam meg neten a szövegét, de szerencsére elég jól értem az angolt, így meggyőződhettem róla, hogy nem vagyok egyedül. A furcsa lelkiállapot rákfenéje az, hogy ilyenkor az ember mindig azt hiszi, csak és kizárólag ő érez így ezen a bolygón, és senki más nem tudja megérteni. Pedig ez baromság. Már többször kiderült életem során, mennyire hatalmasnagy baromság. Az pl. biztos, hogy az, aki ezt a szöveget megírta, nagyon-nagyon hasonló állapotban lehetett, mint most én. Másképpen le-he-tet-len-ség ilyen szöveget megalkotni. Van ez a három sor benne:
I own nothing more than a ground that I sit on So I make myself comfortable Cause I'm the King of the Earth
Ennél húsbamarkolóbban édes-szomorkás sorokat még istenbizony, hogy nem hallottam zenében. Arról nem is beszélve, mennyire passzentos ez most számomra. Három nyamvadt sorban benne van minden. Félelmetes. A vonaton ma megkönnyeztem kicsit. Finom dolog az önsajnáltatás - feltéve, ha nem idegenek előtt zajlik. Mondjuk úgysem találkozunk többet. Problem solved. :) Ezért az alcíme a bejegyzésnek. Meg aztán ez:
Under the great illusion we can start again
Aszondja: under the illusion. Hát, igen.
Persze nagyon is tudom, hogy jónak kell lennem. Nincsen más választásom, különben végem, mint a tvinpiksznek bazmeg. Megy az nekem, hiszen alapjáraton jó vagyok, és mindig is az voltam. Csak néha ezt rosszul kommunikálom le. :) Ma talán elindult valami. Reggel, Központnál rámosolyogtam egy kis cigánykölökre, aki bámult, és örültem annak, amit az arcán láttam. Nem mosolygott vissza, mert biztos nem sokan csinálják ezt a szerencsétlen flótással az utcán, de tetszett neki. Aztán délután, Szegeden meg a kövér buszvezetőre mosolyogtam rá, amikor látta, hogy bénázom a jegylyukasztással, és kivette a kezemből inkább. Visszamosolygott. Mosolyogni jó, a fene szakadjon belé! Ritkán művelem, és ez egy nagyon-nagyon rossz szokásom, de ezentúl igyekszem megerőltetni magamat. Azt hiszem, a rokkerekből is visszább veszek, hiába baromi könnyű ott ismerkedni, mert csak a hülyék jönnek, vagy a messze lakók, vagy a túl fiatalok. Volt olyan, hogy mindhárom ötvöződött egyben. :D Inkább blogolgatok, hátha elveszítem a jóformán már nem is létező olvasótáborom maradékát is. Egész hosszú lett ez a bejegyzés. Megyek, oszt este banzájereszdelahajamat-észosztás-világmegváltás. Szegény Emgé is jó nagy büdös szarban van, de végre már úgy alakult, hogy egyszerre vagyunk abban. Szerintem viszek tortát. Szeretek Szegeden. Itt minden olyan nyugis. Na csá!
Ezt a zenét sajnos nem oszthatom meg rokkereken, mert a profilomra szédülő egy-két nyomorék, akihez sajnálatos módon közöm volt az elmúlt időszakban tán' célzásnak venné a paranoid agyával. Amit nem akarok. Meg gyöngyöt nem szórok disznók elé. Facebookra meg aztán pláne nem linkelhetem ki, mert azért, mert. Mondjuk -ahogyan az lenni szokott- az(ok), aki(k) esetleg, netántán a hallgatására és az élvezésére ihlet(tek)ett, kb. le se szarná(k). Fate sucks. Mindegy. A cirkálórakéták elindultak. Tudtam, hogy el fognak, hiszen én indítottam el őket. Vivát káosz! Most idetálalom az utóbbi hetek napiátlag 0,32 db* olvasója elé, akikről azt se tudom, honnan vannak egyáltalán (ha vannak), mert hogy nem az mmsz-féle geng, az tuti. Lehet, hogy én adom az átlagot a munkahelyről, aztán itthonról. :D
Oszt nesztek. Full hangerő!
* Ez lesz, ha az ember a személyessé válás indokából nem reklámozza már sehol a blogját. De nem baj. Eszemben sincsen már reklámozni. Amúgy is hányok a marketingtől. Elkurvulnék. Kattintáscsalogató címet sem vagyok hajlandó ezentúl adni. In Memoriam napi ezres olvasottság. Pápá. Nem fogsz hiányozni.
A live wire moves slow A transformer always knows The score is four Leaves you hanging on the floor For more and less and more of the blame
And she's tired
And she's sick of the same old shit It's just more of the same old same I know she wants more and more And more and more to witness To lay down and bear true
A cherry onion firefly Tastes sweet and white As you are blue Knows just what she wants to do With you below the silver skies Don't hate her because she's undecided
And she's tired
And she's sick of the same old shit It's just more of the same old same I know she wants more and more And more and more to stomach
In honor of her youth
She's not sorry, she's happy Sorry, she's happy She's not sorry, she's happy Sorry, she's happy She's not sorry, she's happy
Sorry, she's happy as a turtle
Transformer
Mostanában sportot űzök abból, hogy kellemetlen helyzetekbe kerüljek.
Ha eddig volt fogalmam a káoszról, azt szorozzam meg sokkal.
Valamiért a furcsaság, a furcsa emberek jelenléte az életemben állandó. Igen, a legjobb szó az rájuk, hogy 'furcsa'. Körülvesznek, mindenhol ott vannak. Átveszik az arcvonásaimat. Vonzom őket. Vagy ők engem. Hogy ez miért van, az legyen költői kérdés és szálljon el messzire, a picsába. Az éterbe, az űrbe.
Csapok jobbra, csapok balra. Összesen száznyolcszor.
Nyomot hagyok, de mindennek van oka.
Átvágom magam a körülöttem és az agyamban lévő furcsaságon, hogy eljussak oda, ahonnan vétettem. Megvan rá az esély, hogy mire odaérkeznék, már kilőttek rá tizenhat darab nukleáris töltettel felszerelt BGM–109 Tomahawk cirkálórakétát, és utána napalmmal szőnyegbombázzák le, ami maradt belőle. Megesik az ilyen egy nagyvárosban.
Ezt a cúnarossz is tudja, ezért vagy csak sunyin, álca alatt mer közlekedni, a jó árnyékába olvadva, vagy éppen ellenkezőleg: messziről, feltűnő kiabálással próbálja felhívni magára a figyelmet.
A zemberekkel a rohanómaivilágban az a baj, hogy saját bőrük mentése érdekében relativizálják a jó és a rossz fogalmát. De majd leszoknak róla, mielőtt elmerülnének a saját fekáliájukban. Az ember sokkal túlélőbb lény, mint a csótány.
Szeretem, amikor nem kell gépelnem, mert elmondják helyettem. A klipp tökéletes, a zene méginkább az, a gitár széttépi az agyam (pedig semmi különös nincsen benne), és a szöveg... na, az megmondja a tutit egy akárkiről bárkinek, vagy egy bárkiről akárkinek. Vagy magamról magamnak. Mégis gépelek. Kezemrecsapok!
Amikor ezt a bejegyzést írtam, nem gondoltam, esküszöm anyámapám életére, hogy nem gondoltam, 3 nap múlva élőben fogom hallani a Sail-t. Egyenest Amerikából, az usákokból jöttek nekem a Zöld Pardonba eljátszani. Csak nekem! :D
blame it on my ADHD-PI!
Az gusztustalan emberek kiszámíthatóak
Ez a szerencse. Vagy a sors. Vagy a karma. Mivé lenne ez a kurva világ, ha nem lennének azok? Valószínűleg már nem lenne minek mivé lennie. De hát, nagyanyámnak se volt kereke, így villamos se volt soha. Gusztustalanságaik körbe-körbe folynak, ugyanabban a mederben, egy olyan térgörbült terepen, ami mindig előrefelé, de mégis körben lejt. Csak egyszer kell felismerni a medret.
Szemléltetem egy, általam már most túldramatizáltnak (és utólag majd biztos nagyon viccesnek és nyominak) titulált kis meseszerűséggel, milyen az, amikor a rossz helyen lévő ember nem ismeri fel. Sose írtam még mesét.
Tehátszóval, naakkor
Sötétedéskor ment, mendegélt a vékony, gyerekképű ember egy olyan világban, amiről tudta, hogy esténként furcsa dolgok történnek benne, de mégis ment, mendegélt. Csak ment? Valóban mendegélt ő? Bátor volt, vagy csak eltévedt? Gyáva, és netán menekült? Talán az utóbbi. Vagy mindegyik egyszerre. Ez lesz a húdetitokzatos homály a mesében. Fáradt volt már, mint a kivert fasz kutya, voltak a sípcsontján sebek dögivel, mert szokásához híven mindig odavágta valamihez, miközben a felhőket bámulva elmélázott. A drága, de terepen semmire sem használható, Kínában gyártott sportcipőjének többrétegű alja kezdett vészesen elkopni, néha már 20 méterenként kellett kiszedegetnie a kavicsokat a lukból, hogy ne nyomják a talpát, és tudjon tovább gyalogolni. Fejében furcsa gondolatok kavarogtak egy nyomasztóan gyönyörű, mocskosul tiszta, tök sötéten vakító, kettős világról, ahonnan jött, és amiben azért akart meghalni, hogy örökké éljen. Nem tudta, melyiket álmodta, és melyik volt a valóság. És már piszokul aludhatnékja volt. Tudta, mire besötétedik, meg kell húznia magát valami biztonságos helyen, de ezen a tájon olyan gyorsan bukott a háta felől lévő hegyek mögé a nap, hogy szinte fel sem fogta, és már sötét lett. Kicsit elkésett. Seggen lecsúszott egy partfal-szerűségen, a bokáját majd kitörte. Talán emellett a partfal mellett, gondolta... de inkább mégsem, az csak egy oldalról véd. Sehol egy biztonságosnak látszó zug. Egy pár gödör mellett ugyan elment aztán, de úgy ítélte, nem megfelelőek. Mint később kiderült, igaza is volt. A talaj kissé furcsa állagúnak tűnt, és a szaga is olyan erősnek, de mégis valahonnan ismerősnek. Nem mondhatta, hogy undorító, de azt sem, hogy nem az. Olyan fura. És ismerős. Mintha már járt volna ott. Vagyis mintha folyt volna, bármilyen furcsának is tűnt ez neki, de mintha folyt volna valamikor, egy előző inkarnációjában, valamilyen formában azon a talajon. Addig-addig botladozott, míg ismét egy partfal mellett találta magát úgy, hogy akkorra már az is megfelelőnek tűnt, csak tudjon végre egy jóízűt szunyálni. Az éjszakák hidegek ezen a vidéken, fázott is már, a hátát csak az a fekete sporttáskája melegítette, amiben soha semmi hasznos dolgot nem hordott, de mindig nála volt. Úgy döntött, megpihen. Lekucorodott, hátát a falnak nyomva, feje alá pedig a táskát rakva. Így kényelmes is volt, és a furán ismerős szag sem zavarta annyira. Bekapcsolta az mp3-lejátszóját, amiben az aksi akár 24 órát is bír, és Awolnationre aludt el. Egy mederben.
Sail!
Álmodott. Azt álmodta, hogy valami undorító, ragacsos-gusztustalan, óriásira nőtt hüllőként tekereg, aki borzasztó éhes. Nem valami kellemes álom így, leírva, de ő nem riadt belőle fel, mert álmában evett, de mint az ilyenkor lenni szokott, sose lakott jól. Mintha már létezett volna ebben az állapotban. Előző inkarnáció? A nagy, kerek, lebegő fene se tudja. Akkor kezdett szivárogni a gusztustalanság. A gusztustalanság úgy folyik, hogy maga előtt tolja a levét. Az a lé eleinte jóformán csak kellemesen meleg vízből áll, a vér és a belek, majd az igazi undormány csak utána sűrítik fel. Fokozatosan. Érezte, hogy átfázott testét körülveszi a melegség, elfolyik a tarkója mellett, a haját csiklandóan rányalva a nyakára, belefolyik a táskájába, a pólójába, a nadrágjába. Álmában ágaskodni kezdő faszának tövét izgatóan körülmelengeti, majd le a nadrágszárán át a cipőjén végig. Hanyatt fordult, mert már nem fázott. Kényelmes volt neki a pozíció. Álmában lebegett, és olyan, de olyan könnyűnek érezte magát, mint még soha életében. Micsoda ötlet volt ide lefeküdni... és még kételkedett T. szavaiban! A balgája. Ha tudná, micsoda érzés ez. Soha, de soha nem akart felébredni már, oda se akart érni, ahova indult, a visszafordulás szóba sem jöhetett. Itt, ez kellett. Ez az érzés neki, semmi más, örökre. Aztán nekicsapódott valami furcsa állagú dolog a kinyújtott karjának, és annak bizony nem volt kellemes az érintése. De érezte, a valami úszott is tovább. Minden rendben. A lebegés, a lebegés a legfontosabb, ami mindent felülír. Aput, anyut, T.-t. Mindent és mindenkit. De mintha megint nekiúszott volna valami keményebb állagú, takonyszerű cucc. Vagy csak képzelte? Mert már nem volt sehol. De aztán megint. És megint. Egyre sűrűbben. A delíriumból egy pillanatra kinyitotta szemeit, de csak résnyire, és oldalt mintha mozgást látott volna. Ezt is képzelte? Biztosan, és visszazuhant oda, ahol volt. Ekkor tekeredett az a valami a nyaka köré. Ezt már nem képzelhette, és úgy pattant ki a szeme a gusztustalan nyálkás súrlódásra, mintha homlokon csapták volna. És az a dolog mozgott! Istenbizony, hogy amikor hozzányúlt, érezte, hogy él! De sikerült leszedni, huhh. Körülnéz, és sehol semmi, csak a meleg áradat. Minden rendben. Minden rendben? Újra delírium, de ez már nem az igazi, elernyedt állapot volt, hanem a féléber alvásnak az a fajtája, amikor szinte 10 másodpercenként tudatához tér az ember egy pillanatra. De egyre tompább agyának nagyon kellemes volt még mindig, az tény. Ellazult. T. intelmei már eszébe sem jutottak.
És akkor jöttek. Olyan dolgok fonódtak, tekeredtek köré, amikről már egy mikroszekundum erejéig sem gondolta, hogy majd továbbfolynak mellette, és valaha is visszafekhet. Jöttek, csőstül. Hallható, gusztustalanul puha cuppogással. Rámászott valami az arcára, amit annyira rémült vergődéssel csapott le onnan, hogy felülve a tüdejére szívta a körülötte szétfröccsenő meleg folyadékot. És az már nem víz volt. Fémes és büdös, undorító ízű lé, amit büfögésszerű hangon öklendezett vissza. És a lények jöttek, másztak, tekeregtek mindenhol! A lábán, az oldala alatt egy szétpukkant, ahogy megpróbált odébb evickélni, és ezek bizony éltek! Menekülni kell! Arcán olyan iszonyattal kezdte el kaparni a partfal trutymóját, hogy szinte látta magát kívülről, milyen szánalmasan gyáva lehet. Hol a táskája? A táskája nagyon fontos. Visszakapott, és baromi nagy szerencséjére éppen az egyik vállpántba karmolt. Félkézzel a falba markolva, másik kezével a táskát odacsapva kotort felfelé, és végre kiért a lába a kavargó nyálkából. Már csak a falon kell felmászni, de nem tud! Elkapta valami! Visszanézett, és valami ocsmányság, valami féreg tekeredett a lábára. Vagy egy óriásira nőtt hernyó, vagy a kettő keveréke. Ordítva, kitárt karokkal csúszott vissza, segge vájatot hagyott a falon. Másik lábával megpróbálta lerugdosni, de nem ment. A kezére, a combjára tekeredtek, kisebbek, nagyobbak, mindenhol ott voltak. Elájult. Álom az egész. Mozogtak, lökdösték, de ez csak álom. Ki kell nyitni a szemeit! Ki kell nyitni a szemeit, és minden rendben lesz. Ökölbe kell szorítania az ujjait. Ámde nem volt már ujja, se karja, sem lába, sem emberi teste. Egy hatalmas, undorító, nyálkás hüllőszerű lény volt álmában, de olyan, ami szemeinek sárga izzásában felvillanó, akár többméteres féregszerűségek is csak kis gilisztáknak tűntek. Már nem zavarták a rajta csüngő, tekergő lucskok, sem semmi, csak enni akart. Egyetlen harapásának hullámai a szemközti partfalig csaphatták volna az összes gusztustalanságot. Kitátotta száját.
A parton tért magához. Érezte, hogy emberi teste van, a tenyere emberi, amivel azonnyomban az arcához kapott, ami szintén az övé volt. Nyitott szájjal kapva a levegőt, rákjárásban hátrálva kúszott, kúszott minél messzebb, hogy biztonságos helyen okádhassa el magát, sírva, hisztizve, mint minden olyan ember, akit két lábbal rúgnak le egy felhő széléről, amin az előbb még a lábait lóbálta. Ott lóg a táska a fél vállán! Megvan az is! Hihetetlen. Lerázta onnan, nedvesen tottyant, lecibálta magáról a ruháit, amik leírhatatlan bűzt árasztottak, és nagyjából letörölte a testét velük. Egyszál faszban, a táskát és a ruháit az oldalához csomóban fogva futott, amerre látott. Mert már látott, ugyanis az ég alja, a hegyekkel szemközt világosodni kezdett. Előtte végre bokrok nőttek ki a homályból, és úgy zuhant le az első tövébe, mint az a mocskos kapca, amit a nagyapja dobott mindig a sarokba, mikor hazatért az erdőből. Mellkasa járt le-fel, mint egy pumpa, de a fejét még mindig a folyamra szegezve már tudta, hogy biztonságban van, és azt is, valójában hova is került az este. Meg azt is tudta, miért érezte, valamikor már folyt azon a talajon. Sőt, azt is, hogyan jutott ki onnan. Nem álom volt. Vagy mégis? Mindegy. A folyam távolabbi moraja innen már inkább tűnt komikusnak, és jobban hasonlított egy szartól eldugult WC-ben az öblítővíz bugyogására, mint magára a megtestesült undormányra. Erre a hangra aludt el. Amikor a nap már az elviselhetőnél jobban tűzött a homlokára, akkor kelt csak fel. A halántékán legördülő kis izzadságcseppeket elkente, és elindult az erdő felé. Már bizonyos volt benne, hová is készült eredetileg. Minden erdő előtt van egy mező, így itt is akadt. Úgy ahogy volt, meztelenül feküdt le. Karjait széttárta, lábait keresztbe fonta, és mint egy elbaszott, koszos Jézus-paródia, úgy bámulta a fehér felhőket. Olyanok, mint a tejszínhab! Teljesen olyanok! Minden csak álom volt? Nem, mert a ruháiból, a táskájából áradó szag kijózanította. Undorodva fordította el a fejét, és inkább játékból kinyújtotta az egyik ujját, hogy lekapja az égről a felhőcsücsköket és megegye. Persze, ha tudta volna, se tette volna meg, hiszen valamiből jönnie kell az esőnek még kora délután, ami lemossa ezt a sok szennyet. Tudta, hogy jönni fog, mert a horizont felé már eggyé olvadtak a habok, és szürkébb színűek voltak. Ki kell mosnia a ruháit is. Szigorúan kora délután, mert az erdő susogása még nappal is félelmetes, nemhogy este. Hiába tudta, hogy ott már baj nem érheti, sötétben, a történtek után az első pocokneszre tán meg is állna a szíve. Mi történt volna, ha a meder közepén fekszik le aludni egy gödörbe, és nem a part mellett? Hogyan menekült volna úgy ki időben? Miért nem kelt fel az első gyanús súrlódásra? Vagy legalább a harmadikra? Az ötödikre? Miért feküdt vissza, miután a nyakába akadt az a dolog? Miért nem hallgatott T.-re? Teljesen mindegy, hiszen a nagyanyjának se volt kereke.
Az esőig úgy saccolta, biztonsággal van még másfél órája. Az mp3-lejátszó!! Ott volt a fülében a hallgató, de a végén semmi sem lógott. A nadrágzseb! Odakapott a bűzlő kupac felé, és undorodva belenyúlt a még mindig nedves zsebbe, és benne volt! Kis hálás, strapabíró téglatest, a jó büdös kurvannyát! Letörölte, de a párás kijelzőn nem látott semmit. Jajj, csak működjön! Érezte, hogy fog. Bekapcs, hosszan nyomva. Most biztos tölt. Bedugta a zsinórt. Hányszor kell megnyomni, hogy megtalálja a zenét, ha működik? Négyre tippelt. 1, 2, 3, 4. Semmi. 5? Bámm! Elindul a zongora, vagy mi a rák. Hála akárkinek!
Sail!!
Alszik, mielőtt elindul oda, ahova eredetileg akart. Haza. Addig kibírja az aksi, tutira. Nem nagy az erdő és veszélytelen is, de mindenképpen nappal kell átmennie rajta. A jó embereknek mindig van otthonuk. Újra azt álmodta, hogy átalakult és éhes, de felébredve már nem emlékezett rá. Ettől függetlenül még félig öntudatlan állapotban kitúrta a nadrágjából a bizonyára működésképtelen telefonját, letörölte a kijelzőjét, és megnézte magát benne. A pupillái milliméteresek, szemei zöldesszürkén világítottak vissza rá. Ijesztő látvány volt, de minden rendben. Saját maga nézett saját magára. Jött is az eső.
Először is: senki ne igyon csapvizet az albán határ közelében, mert iszonyat durván fosat. Másodszor: mindenkit kétféle érzelem mozgat, ezek pedig a szeretet és a félelem. Ha a szeretetet a félelem táplálja, az szar. Viszont amikor a félelmet a szeretet, az fasza. Filozofikus-e vagyok? Az.
"Még húsz kilométer távolságból is jól megfigyelhető, hogyan ég egy falu. Vidám látvány volt. Egy-egy olyan kis eldugott fészek például, amelyet nappal észre sem vesz az ember a ronda lapályon, éjjel, ha kigyullad, szinte hihetetlen, hogy milyen hatást kelt! Azt hinnéd, a kivilágított Notre-Dame. És egy ilyen falu, még a kisebbfajta is, képes egy egész éjszakán át lángolni, míg végtére olyan nem lesz, mint valami óriásira nőtt virág, azután mint egy bimbó, aztán semmi. Már csak füstölög, és akkor reggel van. Lovaink fölnyergelve, mozdulatlanul vártak ránk a közeli mezőn. Mi pedig a fűben végignyúlva durmoltunk, ilyenkor csak egy maradt ébren közülünk, valakinek őrködnie kellett. De amikor tüzet lát az ember, jobban telik az éjszaka, könnyebb elviselni, ilyenkor nincs az a magány. Sajnos a faluk nem tartottak örökké... Egy hónap múlva már egyetlenegy sem maradt a járásban. Akkor az erdőket kezdték lőni a folyóvölgyben. De az erdők egy hétre sem voltak elegendők. Az erdő, az ég csak szépen, de nem tart semeddig. A következő időkben az országutakat egyik irányban ellepték a tüzéralakulatok, a másik irányban pedig a menekülő civilek."
Utálom/szeretem/utálom/szeretem, hogy a mindenség végekor, majd annak kezdetekor, végekor és újrakezdetekor mindig ugyanabba a kibaszott bótba visz az utam cigiért, ugyanolyan teljesen más akkorjó, dekésőbbszar, későbbmegintjó aztán megint szar és újrajó zenéket hallgatva. Gyűlölöm a cigit, mert elszívtam már aznap 28 szálat, és lángol a tüdőm, a gyomrom fáj, mégis szívom. Annyira jó cigizni, belefújhatom a füstöt a mindenség közepébe, és keresztül mehetek azon. Bárcsak elfogyna a járda, bárcsak ne érne véget, bárcsak ott teremnék, mert nem bírok lépni. Örökké tudnék gyalogolni és sohasem odaérni.
Szeretem ezt.
Ugyanis menni kell, pedig
senki nem mondja, hogy:
gyerüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüünk
!!!
És haladok, de nem úgy, mint egy csináldúgy-ember. Egy, a sivatagban a szomjúságtól oázist vizionáló szerencsétlen, aki gyalogol előre, csak biztosan előre, oszt egyszercsak beleütközik a saját lábnyomaiba, mert a mindig vándorló dűnéktől és a homoktengertől nem látta, hogy folyton egy kicsit jobbra tartott. Vagy balra. Attól függ, milyen kezes. Ott keresztezik egymást lépteinek csíkjai, az meg mereszti az alakzatra a bekábult, szétégő fejében dülledő szemeit, és már le sem esik neki, hogy végig körben járt. Megy tovább az oázis felé.
Apropó: leszarom a politikát, mert kiszámíthatóvá vált, mióta érdekel, és én ezt az érzést nem szeretem. Kedves soknevű, pár hónappal ezelőttig állandó, egyetlen belpesti értelmiségi kommentelőnőm, ha olvasod: adj ötleteket! :D Áh, nem is kell.
Nos, remek kis cikkváltásnak voltam minap tanúja. Piros sarokban adott egy sixx nevű "blogger", az Index indulója, kék sarokban a Megmondóember.
Természetesen a piros sarokban sixx is megmondóember. Éles nyelven írt, húsmaró műsorkritikáiban megmondja ő bárkinek laza, közvetlen stílusban a frankót, hiszen cégénél nincsenek tabutémák. Jó, mondjuk azon kisebbségek negatív kontextusba helyezése, akik ügyét felhasználva bármikor odamondhat az őt olyannyira frusztráló többségi társadalomnak, nem ajánlott neki. A politikai függetlenségre is ügyelnie kell, pláne akkor, ha olyan csoportosulás bírálatára mozdulna a keze, akik cégének főnökeit pénzelik mindenféle áttételes, rejtélyes vállalkozásokon keresztül, befektetői jelleggel. De szerintem már nem is mozdul ilyenre. Ehelyett viszont tömegével ontja a remekebbnél remekebb, feletteseinél megrendelt műsorpromóciókat úgy, hogy szerintem még ő is elhiszi, hogy függetlenül kritizál. Pedig csak egy médiakurva.
A kék sarokban pedig Puzsér, akiről első élményem még évekkel ezelőtti reklámkritikái, amikben önmagát heréncsapdosva mintegy tovább reklámozta a bírált terméket, és ezt képes volt úgy eladni kultúrkampfnak, hogy nem röhögte arcon közben saját magát. Azóta a kultúrkampf kiteljesedett, országos ismertségre tett szert, ugyanezt az önellenható módszert használva az általa megreformálandó avagy megszüntetendő televíziós, írott vagy onlájn médiatermékek tovább reklámozására. Valaki hátbaverhetné már ezt a balfaszt az udvariasnál kicsit erősebben, és megkérdezhetné tőle, hogy "Te még nem hallottad, hogy a negatív reklám is reklám?".
Felfoghatná már mindkettő*, hogy bolsevik-attitűddel operálva, önmaguk által felkent forradalmárként a népet tanítva ebben a világban az ilyenek még csak pusztítást okoztak. Persze esetükben ez a pusztítás csak annyiból áll, hogy felszopófiúkként mégjobban felturbózzák az emberekre ráförmedő nagy, szőrös magyar Médiaszörny tesztoszteronszintjét.
* Mondjuk Puzsér számlájára legyen írva -és ezzel azt is elárulom, kihez húz jobban a szívem-, hogy az emlékezetemben meglévő magyar történelemben olyan ember, aki mint közéleti istenfasza szerepelni tud úgy egy meghatározó és befolyásoló erejű médiumban, hogy nem lefikázandó baromnak ültetik be egy rakás felvilágosult, haladógondolkodó, közéletet tematizáló idióta közé, vagy az ugyanilyen idióták nem röhögik körbe egy onlájn megnyilvánulása után 22 publicisztikában, hogy fideszbérenc; na, ilyen ember még nem mondta ki szerintem, hogy az Index az, ami: egy megrendelésre cikkeket szállító trágyadomb. Valamint a Velvet nevű leányvállalatának is beintett nemrég egy fákjút. Ez nem elhanyagolható. (Persze lehet, hogy csak annyiról van szó, hogy Puzsérnak őt az RTL Klub-hoz kötő szerződése kicsit lazább utóéletet enged, mint mozgásteret sixx-nek a CEMP media group menedzserei.)
Node, jöjjön a vita. Hogy is van a viccben? Én már csak egy kávét kérek.
Szia, ne haragudj, lenne egy kérésem...szia, zavarhatlak egy percre...?...szia, esetleg egy kis aprót nem tudnál adni...?...kérhetnék egy szál cigit...?...esetleg egy szál cigivel meg tudnál kínálni...? kifizetem...kis apród nincsen véletlenül...?...éhezem, nincsen véletlenül egy kis apród...?...egy szál cigid...? kifizetem...van egy szál cigid...? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? van egy szál cigid? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID? VAN EGY SZÁL CIGID?
Akinek bármilyen gondja van az előítéletekkel, illetve azok létezését rossznak tartja, az egy fullsetét, ostoba barom. Magyarázni a miérteket kár neki, mivel setét, ostoba baromsága miatt sohasem fogná fel.
Ez itten a lezárása lesz a felvilágosodás basztatásának, és pusztán a végtermékére, az egyénre koncentrál, mint kórtünet, és mint kortünet. Elérkeztünk ugyanis a különbözőnek levés egyformaságának időszakába. Sőt, a különbözőnek levés egyformaságát kritizáló, mégegyedibben egyforma emberek korszakába. Remélem, mire a különbözőnek levés egyformaságát kritizálókat kritizáló még szuperegyedibben egyforma embertípus kifejlődik, én már nem fogok élni. Vagy legalábbis jön valami 99942 Apophis addig.
Tehát, a Felvilágosult Ember mára kifejlődött, és jelenleg szerteszét garázdálkodó leszármazottja az Indirekt Ember. Az Indirekt Ember mindenek előtt, alapjaiban véve gyáva. Ez a legmeghatározóbb tulajdonsága. Gyávaságának kialakulása, úgymond története meg itten olvasható. Ebbe nem megyek bele újból, mert lehet, nem is helyes a találgatásom abban a bejegyzésben, hanem csak mint kész terméket vizsgálom mostan. Matematikusssan ilyen axiómának veszem. Az Indirekt Ember nem bízik magában, ezért másokban sem tud. De ez nem tévesztendő össze az egyszerű, felvilágosulatlan józanparaszt bizalmatlanságával. Nem. Az Indirekt ember velejébe tokosodott az önbizalomhiány. Kíséri mindenhova, állandó társa a bajban és a jóságban is.
Mint mondottam, az Indirekt Ember gyáva.
Ő már egy körrel előbb kiszáll abból a meccsből, amiben a józanparaszt megmérkőzik a félelemmel. Az indirekt ember esélyt sem hagy a félelemnek, minden rizikós helyzetet kerül, legyen az bárminemű lelki, de akár fizikai konfliktus vagy megmérettetés. Az Indirekt Ember úgy előzi meg a sérülést, hogy esélyt sem ad azoknak a helyzeteknek, amiből bekövetkezhetne. Ez egy picit paradoxonnak tűnhet, mert az Indirekt Emberekre jellemző a sérült lélek benyomását keltő mélabú, és a Rousseau-i értelemben vett romantikus elvágyódásnak XX-XXI. századi letörtséggel és reménytelenséggel nyakonöntött keveréke. Ámde az Indirekt Ember ezt élvezi. Minden fájdalmasan lehangolónak tetsző megnyilvánulása mögött ott lapul az önostorozás már-már mazochisztikus bája. Ne dőljünk be nekik, mert az Indirekt Ember hazudik. Elsősorban magának. Ezt abból, a blogomon már egymilliószor felvázolt aktus-szerűségből lehet a legegyszerűbben következtetni, hogy az ember saját maga előtt sohasem szokott megalázkodni. A tudat a végsőkig talál kapaszkodót, kibúvót, mellémagyarázatot, margóbejegyzést, amivel mentheti gazdáját. Természetesen az Indirekt Emberben, akárhogy küzd is ellene, dolgoznak még azok az érzelmek, berögződések, melyek az általa olyannyira gyűlölt konvencionális világban régen jelen voltak, és tudja, hogy a gyávaság nem egy kifejezetten előnyös tulajdonság. A gyávaságot valamiért eddig nem sikerült a célnak megfelelően átértékelni, újraértelmezni, relativizálni. Senki sem szereti, ha gyávának tartják. Ámde nem ma történt, amikor ez az embertípus elkezdett kifejlődni, hiszen lassan már vagy 250 éves evolúciós folyamaton ment keresztül, így a fent említett mechanizmussal a kis agyacskája vérprofin kerüli meg a gyávaság-problémát. Igen, a pontos kifejezés, hogy megkerüli, hiszen ha szembeszállna vele, az már konfliktus lenne, és az meg ugye nem frankó. Ez a megkerülő-manőver annyiból áll, hogy az a dolog, ami a konfliktust kiválthatja, neki nem számít. Nem jelent semmit. Ilyen baszott egyszerű. Már-már zseniális, mondhatnám, de ez hamis jelző lenne, ami megtévesztő az Indirekt Emberre nézve, mivel saját magára egyedileg jellemző adottságot, avagy sok munkával kifejlesztett speciális hozzáértést egy-egy területhez feltételez. Ez persze nem így van. Pusztán az emberi agy, a "tudat" működésének természetes védőmechanizmusa a "tudat" gazdája felé. Nézzük akkor a megkerülő műveletet részletesebben. Mindenkinek vannak félelmei. Általában az ember azoktól a dolgoktól fél, amik tőle komolyabb, hosszabb távú energiabefektetést követelnek, és nem biztosan garantált, hogy a cserébe kapott dolog nem fog neki sérülést okozni. Tehát amiért küzdeni kell. Kitartást, erőt, bátorságot, és mindenféle olyan dolgot kívánnak, ami az Indirekt Ember számára taszító. Azért taszító, mert fél tőle. Miért fél tőle? Azért, mert önbizalma nem sok lévén, az energiabefektetésért cserébe térülő -akár rövidtávú- jövőbeni jussok neki megfelelő értékében egyáltalán nem bízik. Egyszerűen be van szarva, hogy megsérül. Így fogja magát, és a belőle sérülést kiváltható érzést, viselkedést, szokást devalválja, de le a sárga földig. Így jutunk el a konvencionális értékek relativizálásához. Neki az nem érték. Miről beszélünk? Neki? Az? Az egy semmi. Azért csak a hülye emberek küzdenek, a maradiak, a birkák, a szokások és berögzült viselkedésminták rabjai tesznek bármit is. Neki ugyan nem érdeke holmi megvetendő xxxxxx baromságért bármit is tenni. Neki nem érdeke a küzdelem. Nem az van, hogy meghátrál előle, nem. Ő felülről nézi a szánalmas görcsölést, önmagát önmaga előtt piedesztálra emelvén igyekszik egy felsőbbrendű nézőpontból szemlélni mindent. Mivel piedesztálra az archaikusan ócska, konvenció- és szabálykövető, egyszerű butanépek általában másokat emeltek, méghozzá maguknak, tudja ő az évezredes berögzülésektől befolyásolt érzelem-foszlányai által vezetve, hogy a saját piedesztálja, amit önmaga emel saját magának, egy hamisítvány, egy légvár, egy érdem nélküli pozíció. Magyarán szólva lófaszt se csinált azért, hogy ő egy ilyenre kerüljön, ezért ezt a hologram-piedesztált folyamatosan ócsárolásból, bántásból merített, egyszeri önbizalom-fröccsökből próbálja építeni, erősítgetni. Azok, akik hagyományosan gondolkodnak, ostobák. Akik szabályokat követnek, szintén. Ha az ember sokat emleget bizonyos degradáló tulajdonságokat másokkal kapcsolatban, a fáradságos önreflexió totális hiányában, akkor előbb-utóbb a környezete és saját maga is elhiszi, hogy ő jobb az említetteknél. Neki van igaza. Akkor is, ha álszerényen, a szájával azt mondja, "nem biztos, hogy nekem van igazam", ő maga maga, ottan legbelül mégis teljesen meg van győződve, hogy de mégis. Aki jó megfigyelő, láthatja a blazírt fején, a görcsösen lazáskodó és nemtörődömnek szánt mozdulataiból, megjegyzéseiből. Az indirekt ember fél attól, hogy szerelme nem ér célt, és úgy hullik alá a tengerbe, mint Ikarosz az ő megégetett szárnyain, ezért devalválja a szerelmet. Neki nem fontos. Mi az a szerelem? - Kérdezi álszent arccal, több nézőpontból való megközelítésnek álcázva az egyszerű szándékát annak elértéktelenítésére. Egy semmi - Mondja. Puszta kémia. Beindulnak a paracetamoláris-diszkurziós korpuszvegyületek az agy antiplisztikus duplavertíziós lebenyében, és flukturációs izosztafartánt termelnek. Biológia. Jót lehet veled beszélgetni, meg akarlak baszni. Üríteni akarok beléd. Tetszik, amiről beszélsz, jófejnek is tartalak. Bírom a személyiséged. Na dugjunk! Nem dugunk? Jó, nem is úgy gondoltam én aztat. De nyugi, nem hat meg, ha nem dugsz velem, hiszen csak megkívántalak, nem ragadtattam én el magam szerelemre. Nem játszottam le a szerelem kivívásáért folyó küzdelmet, de nem azért, mert én olyan silány vagyok, esetleg gyáva, hanem mert maga a szerelem nem érdekel, amiért küzdeni kéne. Nem motivál. Miért nem? Mert én jobb vagyok azoknál, akiket ilyen kisded játszmák lázba hoznak, hiszen már annyit szidtam őket. Láthatod a jobb-ságomat. Nem látod, te konvenciókövető szardarab? Najóvan, rólad ennyit akkor.
Az indirekt ember kényelmes.
Persze, hogy az, hiszen az elkerülő-manőverrel pont azon dolgok, cselekedetek, viselkedési normák ésatöbbi alól vonja ki magát, amik energiabefektetést igényelnek. Hiszen félni azoktól lehet csak. Minden, hagyományos értelemben vett tulajdonság, viselkedésforma energiabefektetést, küzdelmet, önreflexiót, és egyéb fáradságos áldozatok meghozatalát kívánja. Valamint töretlen, csak tapasztalati úton megszerezhető optimizmust a siker érdekében. Tapasztalata persze nincsen. Miből is lenne? Ezért hát vonjuk ki magunkat alóla, és kezdjünk el egy ellen-normarendszer szerint élni. A hagyományos normáknak az ellentettje (aki tanult logikát, az tudja, hogy a "jó"-nak nem a "rossz" az ellentettje, hanem a "nem jó"), az ellen-normája szerint élni általában nem igényel semmilyen energiabefektetést. Azt követni a lehető legkényelmesebb dolog. Az embert az állattól az különbözteti meg, hogy az állatias viselkedését miként, hogyan leplezi, cizellálja és próbálja korlátok közé szorítani. És itt a miként-en van a hangsúly. A módszer megléte takarja magát ez emberi tudatot, a módszerek közötti különbségek a kultúrákat, személyeket adják. Ez a módszer az alapjaiban, a miértjét tekintve azonos -nem is lehetne más, különben nem egy fajból származnánk-, a módszerek kivitelezésbeni különbségei egy képzeletbeli piramison alulról felfelé haladva adják a kulturális, majd a személyenkénti különbségeket. Minél feljebb haladunk a módszerek kivitelezését tekintve a piramison, annál lényegtelenebb az összetevője az aljához képest. A korlátok általában normákat jelentenek. A normák régen közvetlen módon biztosították az emberi faj túlélését a Földön, ma már legtöbbször, főleg az elkényelmesedett kultúrákban nincsen ilyen jelentőségük; csupán az emberek közötti interakciókat formálják. Áthághatóak és degradálhatóak, mint tették azt a felvilágosodás korában, később a kommunisták, maoisták, nácik, majd a '68-asok és utána a punkok, aztán teszi most ezen típusok egyenesági, individuumokká hullott leszármazottja, az Indirekt Ember. Ő nem küzd már a normák ellen. Minek? Egyszerűen nem veszi azokat mértékadónak. Nincsen már miért küzdeni, hiszen kiharcolták már több évtizede a hülyék. A hippik, a virággyerekek, meg a csöves tarajasok. Ő már a készre főzött ételt fogyasztja csak, ki a faszt érdekel, hogyan terelték be a marhákat a vágóhídra? Az ellen-normarendszerben élni tehát nagyon kényelmes. Mivel a veszélye sem áll fenn annak, hogy ezt követve bárminemű bajunk történik, elég csak ellazulni a langyos süppetegben, és onnan szemlélni a világot. Az embernek azonban van egy olyan, evolúciós rossz tulajdonsága, hogy folyamatos behatások nélkül az ő agya bizony megbuggyan, ezért ennek az elkényelmesedett típusnak is szüksége van hatásokra, melyek hajtják őtet előrefelé, vagy legalább valahova, ha esetleg már az előre fogalmát is átértékelte volna. Akinek nem adatik meg, hogy ilyen energiáit szociológusként, festőként, esetleg internetes újságíróként vezesse le, meg kell maradjon a kompjúter előtt gubbasztó, kritikus szürke eminenciásnak. Csak a hülye küzd a szánalmas kis családi életért valami szar házban, jólfizető állással, gyerekekkel. Minek? Nézd a sok kis hangyát, ahogyan rohangálnak le fel, és akkor ennyi volt az életük. Van egy autód, azt attól boldogabb vagy-e. Nézd, én nem küzdök, de nem azért, mert nincsen hozzá energiám, kitartásom és kellő magabiztosságom, hanem mert nekem a hagyományos értelemben vett társadalmi normák nem jelentenek semmit. Kivonom magam alóluk. Nem számítanak. Nekem azok nem értékek, amik neked, te gyökér. Nem motiválnak semmire, nekem az egy nihil, ami neked maga a boldogság. Köcsög.
Az Indirekt Ember egy energiavámpír.
Mielőtt ebbe belemennék, tisztáznom kell, hogy az energiavámpírság nem valami különleges, bonyolult agyi műveleteket igénylő, misztikusan spirituálisos varázslás. Dehogyis. Egyszerű visszaigazolások begyűjtése a kényelmességbe belepunnyadt agy mintegy "mesterséges" stimulálására. Ezt a legkönnyebben el lehet érni: mindazon korlátok eljelentéktelenítésével, ami az embert az állattól megkülönbözteti. És ugye azok a korlátok nem véletlenül vannak ám: aki azok szerint él, lemond az azok nélküli élet kényelméről, és néha bizony szeretne ő megpihenni. Mivel egy fáradt embernek a pihenés ígérete természetesen vonzó, így mindaz, amit az Indirekt Ember kecsegtet előtte, felébreszti benne a vágyat. Ebből a felhorgadt vágyból, amint az ütközik a szerencsétlen flótás küzdelmes élete nem túl fényes részeiből hozott emlékeivel, na, ott keletkezik az energia. Ezt a felszabaduló energiát használja fel az energiavámpír saját agya stimulálására. Amikor látja, érzi a vonzódást az általa kecsegtetett állati lét, vagy csak egyszerűen "állatias" életérzés iránt, neki az üzemanyag. Az hajtja előrefelé. Olyankor kapja meg a pillanatnyi visszaigazolást arra nézvést, hogy az tökéletesen jó és helyes, amit csinál. Hiszen amit csinál, vonzó. Látja a vonzódást a tekintetedben, látja a vágyakozást a mozdulataidon, érzi a hangsúlyt a beszédeden. Persze ezek érzékelése -minő meglepő!-szintén nem az Indirekt Ember nagyságát, esetleg varázslói képességeit, vagy boszorkány-létét igazolják, hiszen olyannyira régről hozott jelei vannak az általa mézesmadzagként elhúzott felvetésekre adott reakcióknak, amik egyszerűbb formáját még a vaddisznók, a kutyák, a lovak és a kitudja milyen állatok is megérzik egymáson, és az emberen. És ha valami vonzó, az csak és kizárólag helyes lehet és jó. Nem? Ugye? Cselekedj, ahogy gondolod, ne mérlegelj! Hallgass a szívedre! Hallgass az ösztöneidre, azok nem hazudhatnak, igaz? Na, szeretnéd megtenni? Tedd csak meg! Miért nem teszed? Mert a többi ember azt mondja? Miért kell neked a többi emberre hallgatni? Az, ami neked megtiltja ezt, nu, hát aztat is emberek írták, biza! Milyen jogon engeded, hogy mások a te vágyaid útját rekesszék? Há bolond-e vagy, baszod? Az hát, de én ugyan nem.
Az Indirekt Ember legtöbbször frusztrált.
Az Indirekt Embernek fogalma sincsen, milyen igazán boldognak lenni, hiszen az ahhoz vezető út eléggé kényelmetlen és rögös, míg az ő külső hatásoktól függő önbizalomfröccsei rövidéletűek, viselkedése ezért hektikus, hangulata hullámzó. Megfelelő hatások és elszívandó energia éppeni hiányától szenvedve rosszkedvű lesz, elfogja a nihil, a semminek semmi értelme hangulat; olyankor mizantropikus állapotában, gyávaságából és önbizalomhiányából fakadóan képtelen bármi értelmet látni közeli jövőjében, gondolatait megunja, összefogó erő és célok nélkül azok a semmi felé tartanak csak, ráadásul oda is semmiért. Egyformán értelmetlennek talál mindent, amikre mások különféle, de összességében pozitív reakciókat adnak, hiszen valamiért (lekapcsolták a netet, rossz idő van és tél, megbetegedett, vagy egyszerűen pillanatnyilag senki sem kíváncsi rá, mert mindenkit elkergetett, és nem jönnek újak ésatöbbiésatöbbi) nem képes ezekből a pozitív reakciókból destruktív módszerekkel kicsapható energiát, tehát üzemanyagot szerezni. Esetleg egy-két kezdetleges machinációja ennek kísérletére nem talált célba, vagy gellert kapott, és saját magát kúrta vele jól pofán. Ilyenkor, a körben járó gondolatai kétségbeesésig taszíthatják. Ekkor egy pillanatra megmutatkozik neki az, amitől ő annyira félt mindig is: hogy nem tud helyt állni a társadalomban, hiszen annak normáinak már akkor sem tudna megfelelni, ha őszintén akarna, és még csak kapaszkodói sincsenek, amik mentén elindulhatna legalább abba az irányba, ami felsejlik neki. Az Indirekt Ember ilyenkor a legsebezhetőbb. Ekkor előfordulhatnak "őszinteségi rohamok", melyek nem mások, mint a tudatalatti léttől megfáradt lélek próbája a felszín felé evickélésre. Már-már elemi az az őszinteség, amivel elkorcsosult érzéseit kifejezésre szeretné juttatni. Azonban ez a ritkább és emberünkre nézve szégyenteljesebb eset. Legtöbbször a hatás kiváltásához a lehető legkényelmesebb utat választja, és mint minden sebzett állat: támad.
Az Indirekt Ember fentiből legtöbbször egyenesen származó tulajdonsága az, hogy ő bizony sokszor rosszindulatú.
Hiszen mi lenne a legalkalmasabb, legegyszerűbb, az alapjáraton működő energiavámpírságnál ezerszer hatékonyabb stimulálására saját homályos és zavaros agyának, mit támadással a legősibb negatív érzések kiváltása? Mi lenne annál tisztább és őszintébb érzés, mint maga a félelem? Mi lenne annál felemelőbb, mint amilyen elkeseredett tud lenni a megalázott ember önkéntelen megfelelési-kényszere? Mi lenne annál boldogítóbb egy, a saját frusztráltságába belesüppedt embernek annál, amikor másokat szomorúnak, megbántottnak lát? Az Indirekt Ember a mások félelmeiben, azok megalázottságból fakadó szégyenérzetében és a hiány okozta bánatában és szomorúságában lubickol! Ez ám az igazi jele annak, hogy sikeresen felhívta magára a figyelmet! Ismét nagy meglepetés következik, drága eddig eljutó olvasóm, de biza ez sem az Indirekt Ember mások feletti, különleges, egyéni képességeivel kivívott hatalmát bizonyítja, hiszen ilyen érzéseket a legegyszerűbb módon ki lehet váltani bárkiből. A figyelem elérésének a fáradságos, sok energiát és kitartást igénylő útja helyett természetesen ő ezt az egyszerűbbet választja. Míg mások ennek a fáradságos, hosszú felkészülést igénylő útnak a megtételéből szerzik meg, tapasztalati módon a kellő magabiztosságot ahhoz, hogy elhiggyék magukról, képesek őszinte érzelmeket kiváltani másokból, addig emberünk ál-magabiztossága elsősorban pillanatnyi, illékony, és főként mások negatív érzelmeiből táplálkozik. A félő, a megalázott, a megbántott ember persze, hogy figyel arra, aki ezt okozta vele, és megpróbál előle elmenekülni, megfelelni neki, avagy bosszút állni rajta. Olyankor érzi magát az Indirekt Ember olyannak, aki számít. Ennek a viselkedésnek a netes trollkodástól a tömeggyilkosságokig igencsak széles skálán terjednek különböző mértékű és fajsúlyú megnyilvánulásai - természetesen nem egyenlőségjelet téve az elején lévő egyszeri netes troll és Ted Bundy közé. Pusztán a kiváltott hatás eléréséhez használt út puritánsága a közös jellemző. Ha a konvencionális viselkedés elutasítását nézzük, ebből bizony látszik a kapocs Rousseau és de Sade márki könyvei között. És ők hány száz évvel ezelőtt léteztek már? Mit csinálsz itt, te büdös kurva, menjé inkább a barátodhoz faszt szopni, idióta picsa. Hagyjál már a nyűgjeiddel, azt hiszed, bármikor is érdekelt, amiről itt hablatyolsz? Te komolyan gondoltad? Ezt feltételezed rólam? Büdös életbe nem nyúlnék egy ilyen szardarabhoz, mint te vagy. Ne röhögtess.
Az Indirekt ember gyávaságon és önbizalomhiányon alapuló kényelmes, energiaszipolyozó, frusztrált létéből fakad, nos, az, hogy az Indirekt Ember indirekt.
Mivel céljai eléréséhez, azaz mások figyelmének a felkeltéséhez legtöbbször a fenti utak valamelyikét választja, ezért a benne bujkáló lelkiismeret-furdalás örök társául szegődik a sérülés veszélyétől érzett félelemnek, emiatt a legritkább alkalommal lehet rajtakapni bármilyen direkt érzelmi kötődésen. Legyen az politikai párt, bárminemű felcímkézett, vagy az általa felcímkézhetőnek bélyegzett csoportosulás, világnézet, hitvallás, zenei stílus vagy természetesen ember iránti kötődés. Minden ilyen kötődés saját, már-már paranoiás jellegű ódzkodására emlékezteti őt attól, hogy valaki esetleg egy kalap alá veszi több másik emberrel. Minden érzelmi kötődés lehetősége a gyengeségeit, silányságát, és lehetséges rossz élményektől, a küzdelem végén az esetleges elbukástól való gyáva rettegését juttatja eszébe. Ha esetleg mutat is ilyen kötődést, semmi esetre sem olyan dolgokhoz kapcsol olyan érzelmeket, melyek úgymond "elvárhatóak", ezen akciói ezért sokszor eltúlzottak, tüntető jellegűek csupán. Feltűnően vonzódik valami korához nem illő, gyerekes dologhoz, vagy tüntetően szereti azt, ami másokban undort, félelmet kelt. Felvidítja, ami másokat elszomorít, és fordítva. Hatásvadász. Legbetegebb tünete, hogy lassacskán, tapasztalva viselkedésének tömeges elterjedését, vissza-visszakacsint a "hagyományos" értékek felé, hiszen a sok lázadó között manapság már előfordul, hogy a régmúlt dolgaival lehet csak feltűnést kelteni. Ez azonban ritkább, hiszen a hagyományos értékek szerinti élet ugye energiát igényel, az meg neki nincsen, így a szájával hagyományoskodik csupán. Valójában az ilyen embert lenézi, és minden mögött hatalmi játszmát, minden megnyilvánulás mögött önös érdekeket sejt, így rombolja és jelentékteleníti el a normákat és értékeket, majd ezzel az indokkal vonja ki magát jogosan az azoknak való megfelelés küzdelméből. Neki ezek nem jelentenek semmit. Vagy ha jelentenek is, nem ugyanazt, mint amit másoknak. A szerelem csupán birtoklásvágy, a ragaszkodás alárendeltség, a hűség balgaság, a tisztelet meghunyászkodás. Semmi sem az szerinte, aminek mások mondják és tartják. A felállított ellen-normarendszer szerint minden, de minden, ami egy "átlagember" életét befolyásolja, előremozdítja, hamis. Aki ezek szerint él, annak tudata is hamis. Nem hallja a szirének énekét, viasszal betapasztott füllel evez. És persze ő nem kategorizálható. Ő nem az emberi fajnak leszármazottja. Rá nem lehet ragasztani címkét. Ő nem elbukott egy érzelmekért vívott csatában, hanem a harcmező közelébe sem nézett, mert az őt nem érdekli. Szüksége lévén (ha pl. megesik a csúfság vele, hogy szerelmes lesz, és hiába értékeli át a szerelem fogalmát, nem szabadul tőle) minden érzelmet, ami nem destruktív, hanem pozitív, ezért sok energiát igénylő -legyen szó annak kimutatásáról vagy másokból való kiváltásáról-, indirekt módon, különféle érzelem-töredékek kettős, de akár hármas-négyes láncolatán keresztül próbál kifejezni úgy, hogy a darabok olyan távol helyezkedjenek el az egész érzelmen belül egymástól, hogy a kapcsolatot legtöbbször csak ő lássa köztük. Hiszen így vajmi kevés a megszégyenülés esélye még abban az esetben is, ha valaki esetleg meglátná, mit is alkothatnak azok a darabok, mivel bármikor le lehet tagadni azok kapcsolatát az egésszel, és kis magyarázkodás után tűnhetnek pusztán látomásnak csak. Ezek az emberek az indirekt kommunikáció kétségtelenül kifogástalan munkásai. Kritikán felüliek ők a láttatásban, a finom rávezetésekben. Homályos üzeneteknek, különböző rejtélyes útmutató-jelek elhelyezésében. Finom célzásokban, amik két-, de inkább még több értelműek; komoly dolgok olyan kontextusban való kifejezésében, hogy bármikor el lehessen viccelni azt később, ha paranoid agyában meglátja annak lehetőségét, hogy lebukhat. Legtöbbször a gyávaságot ridegség és nemtörődömség, ál-lazaság mögé bújtatják, és azonnal felveszik a spleen-arckifejezést, ha érzelmeik miatti megszégyenülés félelme visszazavarja őket a vackukba. Még a dühkitöréseik is ahhoz hasonlatosak, mint amikor a zuccemberét meglöki egy nem túl félelmetes külsejű, de nem is gyenge kinézetű ember, és odamotyogja neki fálhangosan a szidalmat úgy, hogy azért lehessen hallani, de ráfogni már nehéz legyen, hogy egyenest a löködőnek szól. Isten? Haggyámá vele! Ördög? Haggyámá vele! Én nem politizálok. Politizáljon a franc! Nem tudok mondani egységes zenei stílust, ami tetsztene. Nem szeretek semmilyen csoporthoz sem tartozni, nekem ez nem jön be. Nem vagyok rocker, nem vagyok repper, nem vagyok diszkós. Sosem "azért" cselekszik ő. Dehogyis, ezt ő nem "úgy" értette. Azt se tudja miről van szó. Nemérdekli, nememlékszik, mirőlbeszélszvazze? Haggyámá, én ilyet egy szóval sem mondtam, valamit félreértettél. Én? Összekeversz valakivel, barátom. Te ezt meg hogy hoztad ki abból, amit mondtam? Köze nincsen hozzá, ne röhögtess már.
Ennyi vót. Az Indirekt Ember szerintem pont olyan, mint amit önreflexió híján mindig másokon kér számon: végtelenül képmutató. Pont arra képtelen, amibe a végső kétségbeesés előtti fázisban is körömszakadtáig kapaszkodik, és amire képtelenséggel olyan sokat vádol rendszeresen másokat: megismerni saját magát. Ezt sohasem fogja tudni véghezvinni, mert egyszerűen nem meri. Fogalma sincsen a saját, valódi vágyairól; azokért küzdeni silány, de még magának megfogalmazni is gyáva. Sohasem lehet szabad, mert a félelmei nem engedik annak lenni. Az Indirekt Ember folyamatosan, megállás nélkül hazudik. Hazudik magának és másoknak. Ezen hiányosságaira általában az idő telése figyelmezteti, előbb vagy utóbb, de mindenképpen, és biztos fogódzó nélkül elveszettebb lesz mindenkinél, akit addig annyira lenézett.
Nekem az idő a barátom. Eléldegélünk kettecskén. Az Indirekt Ember viszont retteg tőle.
Avagy: feltűnésviszketegség a IV. poszt-posztprogresszió korszakában
Avagy: az egoizmus kultúrális evolúciójának végső fázisa
Avagy: a kurva anyád
Engem nem érdekel semmi és senki. Az mondjuk érdekelne, ha kiderülne, hogy senkit sem érdekel, hogy engem nem érdekel senki és semmi, de ilyen csúfság remélem, soha nem fog megesni velem. Nagyon remélem. Ne érts félre, ezt nem azért írtam, mert érdekel, hogy másokat mi érdekel. Dehogyis. Ezenkívül te sem érdekelsz, a véleményed sem érdekel, és a személyiséged sem. Az meg pláne nem érdekel, hogy mi történik veled. Bazd meg! Vagyis ne, ne bazd meg! Jaj, eszedbe ne jusson! Bocs, csak épp rossz kedvem volt. Nem azért írtam, dehogyis. Ne bazd meg, mert ha valami megbaszására biztatlak, még azt feltételezed, hogy érdekelsz annyira, hogy megmondjam, mit kellene csinálnod. Szóval, ne bazd meg, csak úgy izé...mittomén...semmi. Mindegy. Nem érdekel, mit csinálsz, és nem érdekel a véleményed. Te sem érdekelsz. Az én véleményem -hogy engem nem érdekel senki és semmi- persze azért érdekelhetne téged. Foglalkoztathatna. Jól felizgathatna! De erről a vágyamról te nyilván nem szerezhetsz tudomást, mert még a végén azt a következtetést vonod le, hogy engem érdekel, mi érdekel téged. De ez természetesen nem így van. Komolyan mondom, hogy nem így. Nem azért írtam, dehogyis. Inkább vedd úgy, nem is írtam semmit az előbb. Ha véletlenül kiderülne, hogy mégis érdekelsz, akkor az sem igaz, mert nem érdekelsz. Szóval menj a picsába...vagyööö, izé. Bocs! Rossz kedvem volt megint. Nem azért írtam, dehogyis. Nem érdekel, hova mész. Tőlem mehetsz akárhova. Én nem veszek komolyan semmit. Nincsen olyan dolog, vagy tett, ami az én nemérdeklődésemet megváltoztathatná. Akár a picsába is mehetsz, ha már így említettem, de inkább menjél máshova, mert ha a picsába mész, akkor a végén azt hiszed, azért mondtam meg, hova menjél, mert engem az érdekel. Pedig nem érdekel. Egyáltalán nem foglalkoztat. Te sem érdekelsz. Sem a személyiséged, sem a véleményed. Helyettesíts be a 'picsa' helyére valami rokonértelmű szót. Vagyis ne! Inkább ismét vedd úgy, hogy nem is írtam semmit. Ne menj sehova. Vagy menjél. Nekem mindegy. Azt csinálsz, amit akarsz, és az a dolog, amit csinálsz, rám semmilyen hatással nem lesz, mert nem érdekelsz. Mások meg aztán főleg nem érdekelnek. Persze te is ugyanúgy nem érdekelsz, mint ahogyan mások nem érdekelnek, mert ha a nemérdeklődésben fokozatokat állapítok meg, akkor az árnyalatnyi különbség valami vagy valaki javára jelenthet érdeklődést is, akár. Szóval nem érdekelsz se te, sem mások. Na jó, megvallom őszintén, néha úgy csinálok, mintha mások érdekelnének, de csak azért, hogy lásd a kontrasztból, te mennyire nem érdekelsz, nehogy elbízd magad, és mindenféle olyan dolgok cselekvésére kényszeríts, amik engem nem érdekelnek. De természetesen ez csak színjáték, hiszen valójában mások sem érdekelnek. Te sem érdekelsz. Egyáltalán nem. Vedd már észre, hogy nem érdekelsz! Szomorítson el, hogy nem érdekelsz! Jaj! A francba! Nehogy azt hidd, hogy engem érdekelsz annyira, hogy érdekeljen, mi szomorít el és mi nem, csak újra rossz kedvem volt. Bocs. Nem azért írtam, dehogyis. Nyilvánvalóan, ha te nem érdekelsz, akkor a kedved sem érdekel. Tőlem aztán lehetsz boldog, lehetsz szomorú, lehetsz akármilyen állapotban, úgysem érdekel. Inkább bocsánatot sem kérek többet, mert még azt hinnéd, érdekel, hogy megbántottalak-e. Nem azért írtam. De azért jólesnek a feltételezéseid. Vagyis nem, nem esnek jól. Mivel nem érdekelsz, ezért jóérzést sem tudsz kiváltani belőlem. Persze nem baj, hogy feltételezgetsz, mert nyilvánvalóan rosszérzést sem vagy képes ezzel okozni, hiszen nem érdekelsz. Ugye tudod? Ja nem, nincs is kérdőjel, mert nem érdekel, hogy tudod-e. Hiszen tudod. Nem érdekel.
