Ha eddig volt fogalmam a káoszról, azt szorozzam meg sokkal.
Valamiért a furcsaság, a furcsa emberek jelenléte az életemben állandó. Igen, a legjobb szó az rájuk, hogy 'furcsa'. Körülvesznek, mindenhol ott vannak. Átveszik az arcvonásaimat. Vonzom őket. Vagy ők engem.
Hogy ez miért van, az legyen költői kérdés és szálljon el messzire, a picsába. Az éterbe, az űrbe.
Csapok jobbra, csapok balra. Összesen száznyolcszor.
Nyomot hagyok, de mindennek van oka.
Átvágom magam a körülöttem és az agyamban lévő furcsaságon, hogy eljussak oda, ahonnan vétettem. Megvan rá az esély, hogy mire odaérkeznék, már kilőttek rá tizenhat darab nukleáris töltettel felszerelt BGM–109 Tomahawk cirkálórakétát, és utána napalmmal szőnyegbombázzák le, ami maradt belőle.
Megesik az ilyen egy nagyvárosban.
De a cél semmi, az út minden.
Biztosan?
