Zöld plüsskrokodillal szeretek aludni bazdmeg.
Nem lehet megunni.
- Nem volt szép tőlem.
- Felhoztalak ide, a lakásomra. Aztán visszautasítalak. Megértem, hogy dühös vagy. Tényleg.
- Bevallom, azért hoztalak fel, mert megtetszettél nekem. Tényleg. De hát, még a nevemet sem tudod. Mido vagyok.
- Ha majd... később... kész leszek arra is... esküszöm, esküszöm, hogy eljön majd az ideje! A dal a naplódból lesz a jel: a "Hiányzol". Amikor azt éneklem majd neked, akkor ideje lesz majd felkészülnöd!
- Persze, előfordulhat, hogy a pillanat hevében talán még ellenállok majd. De ez majd ne tántorítson el!
- Hajrá! Adj bele mindent!
Aztán a kalapács.
És ahogy készült. :)
"Aki nevet, azzal együtt nevet a világ. Aki sír, az egyedül sír."
Jó ez a film.
Ha viszket valamid, és nem vakarod meg alaposan, utána jobban fog viszketni.
Önképe szerint minél nagyobb lázadó valaki, annál egészségtelenebbül függ a konvencióktól.
Az egyik legkényelmesebb dolog, amit egy ember tehet az, hogy lázad. Alkalmazkodni már jóval nehezebb.
Aki önmagát keresi, az egyre távolodik attól, amit keres.
Aki változni szeretne, az nem fog tudni.
Az ember akkor változik, amíg valami -számára kellemetlen helyzet- rá nem kényszeríti. És az onnantól már nem szeretnék-nem szeretnék kérdése.
Rajtad kívül az emberek nagyrésze szar zenét hallgat.
Ha rossz a kedved, senki nem kérdi, mi a baj - kivéve anyukádat. De ő meg bárcsak ne kérdené.
Ha rossz a kedved, hirtelen mindig felbukkan 3-4 másik ember, akinek sokkal rosszabb, mint neked.
Ha bevered a kislábujjad az asztal lábába vagy egy küszöbbe, az nagyon kellemetlen.
Ha valaki feltűnésviszketegségből szemét módon viselkedik, soha ne mondd neki, hogy ő szemét, mert ezzel csak a máját hizlalod és megerősíted, hogy helyes úton jár. Nevesd ki inkább.
Ha valaki zsigerből egy szemét, soha ne mondd ezt neki, pláne ne nevesd ki, mert felháborodik, számon kér és/vagy pofáncsap.
Azok legtöbbje, akik állításuk szerint szeretnek olvasni, valójában nem is szeretnek annyira.
Az egoistákat senki sem szereti, de mégis majdnem mindenki egoista.
Az önző embereket se szereti senki, egoizmusukból fakadóan mégis majdnem mindenki önző.
A stílus nem maga az ember.
A kevesebb szinte soha nem több.
Aki a mának él, az előbb vagy utóbb, de siratni fogja a tegnapot.
Távolsági buszban fingani rendkívül nagy bunkóság. Vonaton már kevésbé.
Ahogy öregedünk, úgy tartjuk egyre fontosabbnak azokat a dolgokat, amiket már 10 évesen is annak tartottunk.
Aki hallgat, az nem biztos, hogy bölcs.
Aki művelt, nem biztos, hogy okos.
Minden egyes, életünkben felbukkant embernek van jelenünkre és jövőnkre nézve valamilyen pozitív hatása.
Minden előítéletnek és pletykának van alapja.
Reggel, ébredés után mindig nyújtózni kell egy nagyot.
Aki toleránsnak vallja magát, szinte soha nem az valójában.
A változás nem feltétlenül jelent haladást.
A haladás nem feltétlenül jelent fejlődést.
Az arany középút tényleg aranyból van.
A legtöbb mélyértelmű művészfilm emeletesebb baromságokra épül, mint egy hálivúdi C kategóriás akciófilm.
A mai világ legnagyobb fekélye nem az atombomba és a fogyasztói társadalom, hanem az önreflexióra való általános képtelenség.
Erős szélben a 90 forintos, egyszertöltős öngyújtó nem ér semmit.
A kivétel mindig a szabályt erősíti.
Aki offenzív módon érvel, az nem biztos a saját érveiben.
Mindenki annak titkos reményében alkot bármit is, hogy azt valakinek megmutatva az illető hanyatt vágja magát.
Mindenkit nagyjából ugyanazon ősi, alapvető célok mozgatnak. Aki szerint őt nem, na azt csak igazán.
Óvakodj az olyan embertől, aki őszintének vallja magát.
Óvakodj bárminemű társadalomkritikától. Az ilyen kritika valójában majdnem mindig szerzőjének önnön silánysága miatti rossz lelkiismeretétől terhelt vádaskodása.
Ha az egész világ hülye, akkor te egészen biztosan egy helikopter vagy.
Aki azt tartja magáról, hogy őt nem érdekli mások véleménye, az valójában úgy függ ezen véleményektől, mint egy drogtól.
Ha valaki ostoba, azt már csak úgy tetézheti, ha megpróbál vicces is lenni.
Az élet néha nagyon aprónak tűnő dolgokon múlik.
Egyél sok levest, mert az finom.
Az egyik legjobb jelenet, amikor Edward Norton makróból mikróba haladva szétoltja a világot egy budi tükre előtt. Szeretném megírni a saját verziómat. Úgy érzem, szabályosan burjánzik kifele az agyamból, bele az ujjaim végébe; de nyilván nem fogom, hiszen csak gyötörne utána a rossz lelkiismeret, és azt kompenzálva mindenféle kitudjamilyen indirekt marhaságokat csinálnék. Meg hát, úgyis az utolsó mondat a lényeg. Szóval ágyazódjon be alább az eredeti verzió.
Nem hiszek a természetfelettiben. Nem hiszek Istenben, nem hiszek a Sátánban. Nem hiszek a mennyben, de a pokolban sem. Sem Jézuskában, sem Jahvéban, de Buddhában, Allahban és Mohamedben sem. Nem hiszek a szanátana dharmában és a megváltásban, de ugyanúgy a túlvilági kárhozatban sem. A lélekben, így annak vándorlásában sem. Nem hiszek a boszorkányokban, szellemekben, jó- és rossztündérekben, angyalokban, démonokban, dártvéderben és a Jedi-lovagokban sem. Nem hiszek a horoszkóp általi determináltságban, a bolygóegyüttállás befolyásoló hatásában és a kontinenseken átívelő rezgéshullámokban sem. Nem hiszek a földönkívüliekben és a köztünk élő idegen civilizáció tagjaiban. Nem hiszek a menetrendszerű világvégékben sem. Nem hiszek a jósnőknek és az auralátóknak. Nem hiszek a varázslóknak, a kártyajósoknak és semmilyen kuruzslónak. Nem hiszek a spiritualitásban és a megfoghatatlan dolgok érzékelőiben. Nem hiszek az eleve elrendeltség embertől és személyiségtől független létében, tehát abban sem, hogy minden előre meg van írva. Nem hiszek a sorsban. Nem hiszek a sötét anyagban, a határtalan, táguló világegyetemben, az ősrobbanásban, a tudásban és a tudomány vallásában sem. Mivel az a bizonyos nyílvessző célba ér, ezért a végtelenben sem hiszek; a dolgok pusztulását látva az örökkévalóságban sem. Nem hiszek az irányba tartó egyenesben. Nem hiszek a filozófusoknak. Nem hiszek az ember és önmagunk mindenhatóságában. Nem hiszek a haladásban és az elvekben sem. Nem hiszek az éles határvonalakban és abban, hogy a dolgok vagy csak feketék, vagy csak fehérek.
Ha rossz kedvem van, mindez pusztító ürességgel tölt el.
Hiszek a természetben. Hiszek abban, hogy a világ gyönyörű, de félem, amiért olykor borzasztó tud lenni. Hiszek a lelkiismeret tisztaságának felemelő és megtisztító erejében és az ebből fakadó jóságban, valamint hiszem, hogyha ez a lelkiismeret rossz, emiatti frusztrált gonoszságunk földi létünket pokolivá teheti. Hiszek a változásban, tehát az idő hatalmában is. Hiszek a születésben és hiszek a halálban. Hiszek az életben. Hiszek az okok és okozatok sokszor homályba vesző láncában. Szeretek hinni magamban és ezáltal a többi emberben. Hiszem, hogyha másokkal úgy viselkedek, ahogyan tőlük elvárom, hogy velem tegyék, akkor megnyugvást találhatok. Hiszek az őszinteségben, amely nem bántó és nem kérkedő. Hiszek a hazugságban és hiszek az igazságban. Hiszek az összetettségben és hiszek az egyszerűségben. Hiszem, hogy az egyszerűnek tűnő dolgok sokkal bonyolultabbak annál, mint azt első ránézésre feltételezem, és hiszem, hogy minden bonyolultnak látszó dolog valójában nevetségesen profán. Hiszek a magasságban és hiszek a mélyben, a bátorságban és a félelemben, az erőben és a gyengeségben; hiszek a boldogságban és a fájdalomban, a szerelemben, a gyűlöletben és mindenben, ami ezek keveredéséből fakad. Hiszem, hogy mindenki maga fonja élete fonalát, és a rengeteg fonal bármikor összegubancolódhat. Hiszek a táguló-szűkülő spirálalakban. Hiszek abban, amit nagyapám mondott. Hiszek az ember és egója kisszerűségében. Hiszek a hagyományokban és magában a hitben. Hiszem, hogy körülöttem mindennek határa a látatlanba nyúlik, és mindez a színpaletta legalább tízezer féle árnyalatában ragyog.
Ha jó kedvem van, mindez leírhatatlan boldogsággal tölt el.
Azt hiszem, úgy gondolom, az a meglátásom, a véleményem, az opínióm, azt vallom, az az álláspontom, hogy Immanuel Kant egy nyomoronc faszkalap. ^^
„Ha valaki el akarja pusztítani magát, a társadalomnak meg kell engednie, hogy ezt megtegye!”
Szerintem nem szabad a társadalom*-nak megengednie. Akkor köszön be először egy kultúrában a vég kezdete, hogy csá, amikor először komolyan felmerül ilyesmi, mint szuverén jog.
Jó ez a film.
*Gyűlölöm ezt a szót. Illetve azt, amivé az eredeti jelentéséből torzult.
Mindez már megtörtént egyszer, de ezután is meg fog?
Körülbelül hat éves lehettem, és mellettem futott a Tisza-parton.
Mondtam neki: fussunk, fussunk! És futottunk, közben nagyokat nevettünk. Az én fiatal, de pici lábaim gyors kapkodása pont összhangban volt az ő jóval nagyobb, de már idősödő testének tempójával. Amikor megállt pihenni, hagytam kicsit. Nevetve mondta, hogy ő már öreg ehhez, de ismét kiabáltam, hogy futás! És újrakezdtük.
Hogy miért, annak nem volt jelentősége, hogy hová, annak még annyira sem. Talán az Élet Értelméért, talán a Halál Faszára, de az biztos, hogy azért és oda nevetve futottunk.
Megmondom én, miért is imádom.
Például ezért:
Hiba volna, ha egyetlen pohár bor és a második pohárból felszürcsölt két korty után túl erős színeket használnék. Gyanakvó természete volt az én Arlette-emnek, mindig hátsó gondolatokra vadászott. És persze ebben az esetben nagyon is voltak hátsó gondolataim. - Vagy legalábbis kipróbálná, milyen közelről egy nagyváros. És Omaha nincs olyan messze Hemingfordtól...
- Persze hogy nincs messze. Ahogy ezerszer is magyaráztam nektek. - Újra beleivott a pohárba, de most már nem tette le, hanem tovább tartotta a kezében. A nyugati láthatár fölötti narancsos fény túlvilágias zöldes-lilává mélyült, amely mintha lángot vetett volna a pohárban.
És ezért:
Tovább rontotta a helyzetet, hogy hazudnia kellett, és lehet, hogy a lány rájön erre. Azt mondják, a szerelem vak, de ez ostobáknak való közhely. Néha éppenséggel túl élesen lát.
És ezért:
-Ugye már nem is emlékszik rá? Nem csodálom. Ritka pocsék állapotban volt, Wilf. Majdnem biztosra vettem, hogy elpatkol, méghozzá azon nyomban, mialatt ott vagyok. No de úgy látom, Istennek még dolga van magával, nem gondolja?
Valaminek még dolga volt velem, de nem gondoltam, hogy Isten volna az.
Meg ezért:
-Bizony, hogy ezt művelte. És ha az ember vágyik valamire, nem érdekli, hogy az a javára válna-e vagy sem. Magának is ez a véleménye, Mr Streeter?
No meg ezért:
Visszatette a korongot a dobozba, és az előszoba-asztalon hagyta. Majd holnap visszaviszi: mármint ha még életben lesz. Ő ugyan hitt ebben, de hát semmi sem biztos. Miközben nyúlugrásokkal haladunk az élet gyomverte csapásain, sok különös kanyar és csalárd fordulat várható. Erre Tess a maga példáján jött rá.
Idén karácsonykor úgy gondolom, az a meglátásom, a sejtésem, az előfeltevésem, hogy nem fogom megnézni az Igazából Szerelem című romantikus vígjátékot, mert még pamparammnemmerempamparamm. :D
Inkább idelinkelek egy videót, amit már annyiszor megnéztem, hogy kb. beleégett a retináimba. Imádom a természetet. Néha. A nóta is tökéletes választás alá mind zeneileg, mind szövegileg. Há!
Érdekes, nekem a lepke közelről félelmetesebbnek tűnik, mint a pók.
I relate to your kind, your design, your devotion to wave.
Get your brain on the prize then dive inside,
The mindset of a killer with your mind out of phase.
It's a game that we like. We crave yet nobody wins.
Any way you decide, you try but you die,
The mindset of a killer,
With your gaze you paint the room blood red
With tears pouring from the stage.
And you cant stop now row by row almost out.
Covered in black and gold no one cares and no one knows.
My gift to the world outside.
It's OK, I'm all right
Now open your empty hands
'cause here comes the fun here comes the end.
Click erase the device, give thanks, then clear out the room.
Blow kisses, wave them goodbye, goodnight.
Mindset of a killer, with your gaze,
You paint the room blood red with tears pour from the stage.
And you cant stop now row by row almost out.
Covered in black and gold no one cares and no one knows.
My gift to the world outside.
It's OK, I'm all right
Now open your empty hands
'cause here comes the fun here comes the end.
Néha álmodok akkora faszságokat, hogy arra nincsen szó. Ma délután azt álmodtam, hogy csokis kekszet eszek, amit megfordítottam, és a hátuljára ez volt írva: "Tudod, drágaság, a koránkelés olyan, mint a folyós csepp mézecske".
Kéne valami frajd, aki ezt megfejti nekem. Én hiszek abban, hogy az ember olyan dolgokról álmodik, amikre vágyik, vagy olyanokról, amiktől fél. De ez akkor is egy jó nagy WTF. Bár, a valami frajd úgyis azt hozná ki belőle, hogy 4 évesen és 212 naposan láttam egy kutyafaszt, amiről vissza volt húzódva a bőr, és ez szexuális jellegű frusztrációkat okozott bennem, ami egészen odáig vezetett, hogy FURCSA feliratos csokiskekszet eszek álmomban.
De legalább ne becézve lenne a méz... Lehet, nagy volt az a kutyafasz.
Igazán eshetne már a hó. Vastag hótakarót szeretnék, ami befedné a sok kutyaszart, a piszkos járdát, utakat, házakat és embereket meg putty, az egész világot.
Warning! - content!
GFG alább linkelt kis sztorifüzérje remek stílus-, világlátás- és életfelfogásparódiája(?), vagy hogy divatos kifejezéssel éljek, görbe tükre azok elé, akiket én is próbálok a blogomon már több éve cincálni és csűrni-csavarni. Ugrani, hogy belefolyjak a mélyébe, aztán fejbúbbal koppanni, mert túlbecsültem a zavaros, sekély posványt. Sajgó homlokkal kimászni, majd megértően tagadni és elvetni, hogy aztán újra. Újra és újra.
Íme a hat rész linkje, sorrendben.
1.: http://gfg.blog.hu/2013/11/11/a_krasznahorkai-altalanos
2.: http://gfg.blog.hu/2013/11/13/a_krasznahorkai-altalanos_357
3.: http://gfg.blog.hu/2013/11/15/a_krasznahorkai-altalanos_552
4.: http://gfg.blog.hu/2013/11/17/a_krasznahorkai-altalanos_623
5.: http://gfg.blog.hu/2013/11/18/a_krasznahorkai-altalanos_143
6.: http://gfg.blog.hu/2013/11/19/a_krasznahorkai-altalanos_6_befejezo_resz
Látva a sok európai értelemben vett kommentelőt, "bloggert", publicistát, újságírót és a fene tudja, kicsodákat, akik függetlenségükben és objektivitásukban vérgőzőssé vált aggyal rácuppantak a bevezetőben írott -egyébként GFG által bevallottan szándékos- provokációra, ami Krasznahorkait és pisztolya ravaszának meghúzását firtatja, úgy gondolom, felvetek egy másik lehetőséget.
Szóval.
Létezik egy harmadik út is: az, hogy nem húzzuk meg a pisztoly ravaszát, ÁMDE nem is beszélünk arról a pisztolyról. Hiszen minek? Szerintem GFG nem elsősorban az elsületlen pisztoly, hanem a pisztolyról való fecsegés hatásvadász impotenciájáról írt. Mert újra kérdem: minek arról fecsegni, hogy van egy pisztolyunk?
Másodsorban persze benne volt a ravasz meghúzása is, mint opció, de ez pont elég volt a tömegben termelt kommunikáció szakosok felszínre vagy annak közelébe kontraszelektálódott selejtjeinek a háborgáshoz. GFG elérte a célját, méghozzá király módon.
Persze nem kellemes, amikor a provokáció, a gúny, az irónia és a szarkazmus visszanyal a korábban ezeket ész nélkül szóró arcába egy czuppanósan nyálkás-ragadósat, azt elhiszem.
Egyébként vallom, hogy MÁR mindegyikünkben ott van egy kisebb-nagyobb darab krasznahorkai. Kár, hogy nem erre a darabra áldozza a modern világ frusztrált individualizmustól gyötört véleményformálója szétcsapandó fikamennyiségét, hanem arra, amitől ez a bennünk élő krasznahorkai pont a legjobban fél. Úgy néz ki, kezdi átvenni az uralmat, és ahogyan ez ilyenkor lenni szokott, ami felett átveszi, azt a továbbiakban gyűlölve rettegi, ennek megfelelően pusztítja is, ahol éri.
A bennünk élő krasznahorkainak nem kell a hepiend, a kristálytiszta tanulság, világos konzekvencia és a leosztott szerepek, mert az giccs. Neki átértelmezés kell, a dolgok új irányból való megközelítése, több lehetséges kimenet, káosz a rend helyett, vagy váratlan tragédia a végére. Így legalább semmi nem emlékezteti őt saját kudarcaira, hiszen az általa preferált élethelyzetek és rítusok végkifejletében ezen kudarcoknak a tükörképe elgondolkodtatónak, mélyértelműnek, önmagán túlmutatónak látszó, negatívumtól csillogó kis szilánkokon, ámde a szilánkoknak önös érdek szerint egyberendezett összességén pozitív tálalásban jelenik meg előtte. Ez nem kérdéses, hiszen a kis ravaszdi kétségbeesésében kezdetektől ennek megfelelően építi fel, majd alakítja a cselekményt.
Mondjuk érthető, hiszen MÁR nem vagyunk befogadóak, MÁR nem vagyunk vevők, MÁR nem vagyunk érettek krasznahorkai visszatömködésére oda, ahová való. A mélybe, a sötét, nyirkos, pókhálós büdöspicsába, oda. MÁR kicsik vagyunk, és egyre kisebbek leszünk egészen addig, míg az utolsó, teljesen krasznahorkaivá változott, megismételhetetlen, nagyonkülönleges kisember, ez az aszottá töppedt kis kozmopolita a legújabb utáni korban mutálódott egzisztencializmus kellős közepén csücsülve egyedien felemeli egyedi, üres halszemét az égre, mielőtt belefullad saját magába.
Megérdemli, megérdemeljük, megérdemlem. Aztán hánytam.
Viszlát és kösz.
Ja, és aki esetleg idekommenteli, hogy GFG ööö Századvég ööeöö kormánymegrendelés eeeöö fideszorbánviktor, azt modern, demokratikus módszerekkel örökre kitiltom. Én szóltam.
Mostanában, amikor estefelé belépek a lakásajtón, sokszor érzem a fejem felett a kérdőjelet, hogy vajon mit, de tényleg mit is keresek itt, ezek között a falak között, ahol éppen állok.
Aztán az agyam elkezdi kutatni a lehetőségeket, alaposan belegondolok: ugyan hol másutt is keresném én azt a micsodát ehelyett? Soha nem jut eszembe semmilyen hely, és ez jó. Rögtön megnyugtat. Ilyenkor úgy magamhoz ölelném és sírósmosollyal jóóól megnyomorgatnám ezt az otthonosan berendezett, dohos kislakást.
Láttam ma a metrón ezt a reklámot:
"Elég a felesleges ajándékokból!"
Erről a kurvajó szarvasos pulcsiról akarják azt sugallani, hogy felesleges ajándék?
Nem normálisak ezek! Akarok egy ilyet. Most!
Ja, és szeretek mindenkit. Mert KELL! :D
Egy büdös nyikkot nem értek belőle, de tökéletes.
NOS
(katt)
Amióta olvastam, egyfolytában ezen a szón röhögök.
Köszi, szOtyi. Király a turmbrlrmbrl-öd. Látogatni fogom.
Kéne mán egy regisztráció úgyis oda, és akkor lehet follóvolni.
Magam másolatának vagyok a másolata
Mindig négyszer léptem a térkőmintára, ha volt elég hely. Ha szűk volt, totyogtam. Négyszer kopogtam a kirakatüvegen vagy egy falmintán. Ha túl gyorsan gyalogoltam, megálltam, és lekoppantottam a negyediket. Négyet léptem, négyet koppantottam. Erről úgy szoktam le, hogy elkezdtem mindig mögé lépni, vagy mögé koppantani egy ötödiket. Aztán persze már mindent ötször csináltam. Ez enyhébb formában ugyan, de máig megmaradt. A négy páros szám, ezért nem is olyan jó, mint az öt.
Fekszem hanyatt a kukoricásban, kitárt karokkal. Este van, sőt, már éjjel, és egy új évezred kezdete. Csütörtöki nap. Távol vagyok mindentől, kivéve valami főutat jobbra. Kazettáról hallgatom a másolt zenét walkman-nel, és az eget bámulom. Ha az úton, autókban mellettem elutazókat nem számítom, kilométerre nincsen tőlem egy teremtett lélek sem. November közepe van, kicsit fázom és vérzik az agyam.
A törésig egyedül voltam, de utána is magam maradtam. Utána is egyedül laktam, egyedül ettem, egyedül tévéztem, egyedül számítógépeztem, egyedül aludtam. Hiszen soha nem volt senkim. Egyedül sétáltam hazafelé esténként, és felfelé nézve magamra gondoltam. Egyedül kirándultam, egyedül utaztam; a homlokomat egyedül nyomtam este a sötét vonatablaknak, hátha látok valamit a tájból, de mindig csak a tükörképem nézte önmagát. A buszokon egyedül bámultam a csillagokat az ablakból, amikor két település között lekapcsolta a sofőr a lámpákat, közben zenét hallgatva magamra gondoltam és a saját boldogságomra.
Soha nem várt rám senki ott, ahová tartottam.
Egyedül szálltam fel a vonatokra, és egyedül le a peronokra. Egyedül szálltam fel a buszlépcsőkön, és nem néztem hátra, mert nem volt ott senki. Ha integettem, magamtól köszöntem el egy pillanatra. Egyedül léptem ki és be a lakásajtókon, a kabátomat mindig a saját ruháim közé akasztottam, a mosogatóhoz egyedül hajoltam csapvizet inni, utána egyedül cigiztem és magamról gondolkodtam közben. Ha beszéltem, magammal beszélgettem, ha örültem, magamnak örültem, ha szomorú voltam, magam miatt bánkódtam. Ha nevettem, magamon derültem, ha könnyeztem a boldogságtól, magamon hatódtam meg. Ha a szomorúságtól, akkor magamat sirattam. Ha lenyűgöztem valakit, akkor az én magam voltam. Ha öleltem, magamat öleltem, ha mosolyogtam, magamra mosolyogtam. A fejem búbját az enyémnek támasztottam, és közben a saját szemeimbe néztem. A szám mindig a saját nyakamra tapadt, a karom magamat ringatta.
Elalvás előtt mindig az én homályos arcomat láttam utoljára, a saját hajamat cirógattam és magamon simítottam végig. Ha álmodtam, magamról álmodtam, ha megébredtem, magam voltam az ágyban.
Ha szerettem, saját magamat szerettem, ha gyűlöltem, magamat gyűlöltem, hiszen soha nem volt senkim.
Ha egyetértettem, magammal voltam összhangban, ha veszekedtem, magammal kerültem összetűzésbe. Ha vádoltam, magammal tettem, ha féltettem, önmagam óvtam saját magamtól. Ha álmodoztam a jövőről, magamba vetettem bizalmam, ha keseregtem a múlton, magamat kárhoztattam.
Ha megértő voltam, magam értettem magamat, ha együttéreztem, magammal tettem. Ha támogattam, magamat biztattam, ha erőt adtam, magamnak adtam, mert én szorultam rá.
Ha hullócsillagot láttam, magamnak kívántam - önmagamról. Hiszen soha nem volt senkim.
Az franciaágyon mindig egyedül aludtam, a kanapé soha nem volt kinyitva; ha ágyneműt húztam fel, magamnak húztam. A szekrényekben csak az én ruháim voltak, a mosdókon csak az én fogkeféim. Ha főztem, magamnak főztem.
Ha adtam, magamnak okoztam vele örömet, ha kaptam, saját magamtól kaptam, hiszen soha nem volt senkim.
Idegen emberek lelkében feküdtem.
Egyszer mintha megtörtént volna, hogy egy félmeztelen lány szerelmes tekintettel ölelt át a szobám közepén - pedig valójában soha nem volt abban a szobában rajtam kívül senki. Egyszer mintha megtörtént volna, hogy egy belvárosi, zajos kocsmában, idióta emberek között egy lány megfogta a csupasz alkarom, és kétségbeesetten kapaszkodott a tekintetembe - pedig egyedül ültem abban a kocsmában. Egyszer mintha megtörtént volna, hogy a nyugat-magyarországi nagyváros füves kis parkjában, a szökőkút mellett ülve egy lány először érintette meg a tenyerem, és csodálkozott, milyen meleg - pedig soha nem jártam abban a városban. Egyszer mintha megtörtént volna, hogy egy szar fesztivál szar koncertjén valaki odahúzott magához, és lecsókolta a nyálas port a számról - pedig egyedül álltam a kordon előtt. Egyszer mintha megtörtént volna, hogy a Bázison, két napi posztnarkós delíriumból ébredve sms-t kaptam valakitől, amiben felőlem érdeklődött - pedig csak a szolgáltató írt. Úgy megörültem, amikor láttam az "Új üzenet! Elolvassa?" feliratot.
Csak a szolgáltató. Miért, mit is gondoltam? Visszafeküdtem. Akkor kezdett először vérezni az agyam. Nem ettem semmit napokig, csak vizet ittam, és írtam, írtam, írtam, írtam, hogy azután kidobjak mindent a kukába. Jobb az ott neki. Azóta már lehet, az újrahasznosított változatával valaki réges-rég kitörölte a seggét.
A katicabogár mindig akkor repül el, ha a fűszál, vagy az ujjunk tetejére ér.
A tavasz lassan nyárba fordul, ideje felkelni abból az ágyból. Összecsomagolni a kevéske kis cuccod, ami két utazótáskába simán belefér, és kilépni az ajtón, mert várnak kint. Fogd a szüttyeidet, a kazettás-CD-s magnót, az A3-as rajztáblát és sipirc! A java még csak ezután jön. Várnak a normális emberek és a furcsák, a közvetlenek és a soha meg nem értettek. Az átlagosak és a különlegesek, az érdekesek és a semmilyenek. A különlegesek, akik átlagosak közé vágynak, és a semmilyenek, akik a különlegesek közé. Várnak a boldogok és a mártírok, az egyszerűek és az elvontak, a sekélyesek és a mélylelkűek. Várnak a szépek és a csúnyák, a sikeresek és a lúzerek, a szerencsések és a te-soha-nem-értheted-meg-mennyit-szenvedettek; az okosak és a buták, a szerények és a nagyképűek. A szentek és álszentek, a gonoszak és a jók; azok a jók, akik unalmukban gonosszá váltak, és azok a gonoszok, akik sohasem próbáltak jók lenni. Várnak, kiknek szemeiben még ott az intaktság, és várnak, kikében már csak a sötétség. Várnak az ostoba, művészlelkű avantgárdisták és az agyafúrt, sunyi prolik. Az ügyesek és az ügyetlenek, a szorgalmasak és a lusták, a mulyák és a mindent azonnal akarók. A józanok és a filozófusok, a két lábbal földön állók és a felhők között repkedők. Az életvidámak és az öngyilkos-hajlamúak. A magányosak, akik soha nem voltak még tökegyedül két napnál tovább, és az emberfüggők, akik mindig feszengenek mások között. Várnak a vallásosokon röhögő horoszkóp-hívők és a sorsot tagadó nihilisták.
Mindenki rád vár odakint.
Szemközt állnak és epednek, hogy megmutassák: hiányzik belőled az a haszontalan kis apróság, aminek ők születésüktől fogva birtokosai, és ami nélkül élni nem lehet. Tömeggé olvadtak, testnedveik összefolytak, és várnak. Várják, hogy végre-valahára keresztül gyalogolhass rajtuk, mint egy kísértet. Menj! Ne félj, mindenki meg fog érteni téged. Mindenki szeretni fog.
Viszont utánad már nem fordulnak.
Hogy mit hagysz ott az ágyon, az nem érdekes. Senkit sem izgat, senkit nem izgathat. Tulajdonképpen alig fogsz rá emlékezni, de azt tudd, hogy amint elkezd körvonalazódni, valami homályos felderengeni, minden újra beleomlik majd saját magadba. Újra és újra. És félő, hogy egyszer megint ugyanabban az ágyban találod magadat.
Húzd hát a lógó zsigereidet felfelé a fűszálon, ötpettyes!
Álmomban strandon vagyok. A strand nagy, a medencék között fák vannak, és nagyon sok ember. A háttérben egy nagy épület, ami nem tudom, hogy mit szolgál, de méretéhez képest egyáltalán nem barátságtalan. Sőt!
Egy cseppet sem emlékeztet szinte semmi egyik strandra sem, ahol valaha életemben megfordultam. Nagyon erősen süt a nap, hunyorgás nélkül jóformán alig látni előre. A medencéből kivezető lépcsőn fekszem hason, félig a vízben lebegve, két kezemmel könyökölök a parton, és boldog vagyok. Oldalra nézek, balra, és mellettem ugyanúgy fekszik valaki, akinek nem látom az arcát, mert pont szembe tűz a nap, és a vizes haja is takarja. Közöttünk van egy korlát, amibe az emberek megkapaszkodhatnak, amikor kilépnek a medencéből, és ami kicsit hasonlít a szegedi fürdő korlátjaira. Ilyen szürke, alumínium színű, íves szar. Legalább valami evilági is van. Pont köztünk.
Az idő rohan - az idő megállt. Hunyorítok.
De jajde elmondja, sajnos. Kutya vigye el a beleit neki!
Vérző aggyal, rothadt lélekkel mennék neki ennek a lánynak, és pofoznám fel, hogy ne mondja már ennyire el.
Azt hiszem, megértené.
Ez már '99-ben is égő volt. Most meg aztán pff.
És a legszomorúbb az, hogy még mindig tetszik!
Emszí dáki, szevasz, játékazélet, Űbazmeg :D
Újpest ménincsen. Károlyi utca a házban. Vagy hol.
