Utálom/szeretem/utálom/szeretem, hogy a mindenség végekor, majd annak kezdetekor, végekor és újrakezdetekor mindig ugyanabba a kibaszott bótba visz az utam cigiért, ugyanolyan teljesen más akkorjó, dekésőbbszar, későbbmegintjó aztán megint szar és újrajó zenéket hallgatva.
Gyűlölöm a cigit, mert elszívtam már aznap 28 szálat, és lángol a tüdőm, a gyomrom fáj, mégis szívom.
Annyira jó cigizni, belefújhatom a füstöt a mindenség közepébe, és keresztül mehetek azon.
Bárcsak elfogyna a járda, bárcsak ne érne véget, bárcsak ott teremnék, mert nem bírok lépni.
Örökké tudnék gyalogolni és sohasem odaérni.
Szeretem ezt.
Ugyanis menni kell, pedig
senki nem mondja, hogy:
gyerüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüüünk
!!!
És haladok, de nem úgy, mint egy csináldúgy-ember. Egy, a sivatagban a szomjúságtól oázist vizionáló szerencsétlen, aki gyalogol előre, csak biztosan előre, oszt egyszercsak beleütközik a saját lábnyomaiba, mert a mindig vándorló dűnéktől és a homoktengertől nem látta, hogy folyton egy kicsit jobbra tartott. Vagy balra. Attól függ, milyen kezes. Ott keresztezik egymást lépteinek csíkjai, az meg mereszti az alakzatra a bekábult, szétégő fejében dülledő szemeit, és már le sem esik neki, hogy végig körben járt. Megy tovább az oázis felé.
Apropó: leszarom a politikát, mert kiszámíthatóvá vált, mióta érdekel, és én ezt az érzést nem szeretem. Kedves soknevű, pár hónappal ezelőttig állandó, egyetlen belpesti értelmiségi kommentelőnőm, ha olvasod: adj ötleteket! :D Áh, nem is kell.
Duplazene
