Avagy: a végtermék
Ez itten a lezárása lesz a felvilágosodás basztatásának, és pusztán a végtermékére, az egyénre koncentrál, mint kórtünet, és mint kortünet. Elérkeztünk ugyanis a különbözőnek levés egyformaságának időszakába. Sőt, a különbözőnek levés egyformaságát kritizáló, mégegyedibben egyforma emberek korszakába. Remélem, mire a különbözőnek levés egyformaságát kritizálókat kritizáló még szuperegyedibben egyforma embertípus kifejlődik, én már nem fogok élni. Vagy legalábbis jön valami 99942 Apophis addig.
Tehát, a Felvilágosult Ember mára kifejlődött, és jelenleg szerteszét garázdálkodó leszármazottja az Indirekt Ember.
Az Indirekt Ember mindenek előtt, alapjaiban véve gyáva. Ez a legmeghatározóbb tulajdonsága. Gyávaságának kialakulása, úgymond története meg itten olvasható. Ebbe nem megyek bele újból, mert lehet, nem is helyes a találgatásom abban a bejegyzésben, hanem csak mint kész terméket vizsgálom mostan. Matematikusssan ilyen axiómának veszem.
Az Indirekt Ember nem bízik magában, ezért másokban sem tud. De ez nem tévesztendő össze az egyszerű, felvilágosulatlan józanparaszt bizalmatlanságával. Nem. Az Indirekt ember velejébe tokosodott az önbizalomhiány. Kíséri mindenhova, állandó társa a bajban és a jóságban is.
Mint mondottam, az Indirekt Ember gyáva.
Ő már egy körrel előbb kiszáll abból a meccsből, amiben a józanparaszt megmérkőzik a félelemmel. Az indirekt ember esélyt sem hagy a félelemnek, minden rizikós helyzetet kerül, legyen az bárminemű lelki, de akár fizikai konfliktus vagy megmérettetés. Az Indirekt Ember úgy előzi meg a sérülést, hogy esélyt sem ad azoknak a helyzeteknek, amiből bekövetkezhetne. Ez egy picit paradoxonnak tűnhet, mert az Indirekt Emberekre jellemző a sérült lélek benyomását keltő mélabú, és a Rousseau-i értelemben vett romantikus elvágyódásnak XX-XXI. századi letörtséggel és reménytelenséggel nyakonöntött keveréke. Ámde az Indirekt Ember ezt élvezi. Minden fájdalmasan lehangolónak tetsző megnyilvánulása mögött ott lapul az önostorozás már-már mazochisztikus bája. Ne dőljünk be nekik, mert az Indirekt Ember hazudik. Elsősorban magának. Ezt abból, a blogomon már egymilliószor felvázolt aktus-szerűségből lehet a legegyszerűbben következtetni, hogy az ember saját maga előtt sohasem szokott megalázkodni. A tudat a végsőkig talál kapaszkodót, kibúvót, mellémagyarázatot, margóbejegyzést, amivel mentheti gazdáját. Természetesen az Indirekt Emberben, akárhogy küzd is ellene, dolgoznak még azok az érzelmek, berögződések, melyek az általa olyannyira gyűlölt konvencionális világban régen jelen voltak, és tudja, hogy a gyávaság nem egy kifejezetten előnyös tulajdonság. A gyávaságot valamiért eddig nem sikerült a célnak megfelelően átértékelni, újraértelmezni, relativizálni. Senki sem szereti, ha gyávának tartják.
Ámde nem ma történt, amikor ez az embertípus elkezdett kifejlődni, hiszen lassan már vagy 250 éves evolúciós folyamaton ment keresztül, így a fent említett mechanizmussal a kis agyacskája vérprofin kerüli meg a gyávaság-problémát. Igen, a pontos kifejezés, hogy megkerüli, hiszen ha szembeszállna vele, az már konfliktus lenne, és az meg ugye nem frankó. Ez a megkerülő-manőver annyiból áll, hogy az a dolog, ami a konfliktust kiválthatja, neki nem számít. Nem jelent semmit. Ilyen baszott egyszerű. Már-már zseniális, mondhatnám, de ez hamis jelző lenne, ami megtévesztő az Indirekt Emberre nézve, mivel saját magára egyedileg jellemző adottságot, avagy sok munkával kifejlesztett speciális hozzáértést egy-egy területhez feltételez. Ez persze nem így van. Pusztán az emberi agy, a "tudat" működésének természetes védőmechanizmusa a "tudat" gazdája felé.
Nézzük akkor a megkerülő műveletet részletesebben. Mindenkinek vannak félelmei. Általában az ember azoktól a dolgoktól fél, amik tőle komolyabb, hosszabb távú energiabefektetést követelnek, és nem biztosan garantált, hogy a cserébe kapott dolog nem fog neki sérülést okozni. Tehát amiért küzdeni kell. Kitartást, erőt, bátorságot, és mindenféle olyan dolgot kívánnak, ami az Indirekt Ember számára taszító. Azért taszító, mert fél tőle. Miért fél tőle? Azért, mert önbizalma nem sok lévén, az energiabefektetésért cserébe térülő -akár rövidtávú- jövőbeni jussok neki megfelelő értékében egyáltalán nem bízik. Egyszerűen be van szarva, hogy megsérül. Így fogja magát, és a belőle sérülést kiváltható érzést, viselkedést, szokást devalválja, de le a sárga földig. Így jutunk el a konvencionális értékek relativizálásához. Neki az nem érték. Miről beszélünk? Neki? Az? Az egy semmi. Azért csak a hülye emberek küzdenek, a maradiak, a birkák, a szokások és berögzült viselkedésminták rabjai tesznek bármit is. Neki ugyan nem érdeke holmi megvetendő xxxxxx baromságért bármit is tenni. Neki nem érdeke a küzdelem. Nem az van, hogy meghátrál előle, nem. Ő felülről nézi a szánalmas görcsölést, önmagát önmaga előtt piedesztálra emelvén igyekszik egy felsőbbrendű nézőpontból szemlélni mindent. Mivel piedesztálra az archaikusan ócska, konvenció- és szabálykövető, egyszerű butanépek általában másokat emeltek, méghozzá maguknak, tudja ő az évezredes berögzülésektől befolyásolt érzelem-foszlányai által vezetve, hogy a saját piedesztálja, amit önmaga emel saját magának, egy hamisítvány, egy légvár, egy érdem nélküli pozíció. Magyarán szólva lófaszt se csinált azért, hogy ő egy ilyenre kerüljön, ezért ezt a hologram-piedesztált folyamatosan ócsárolásból, bántásból merített, egyszeri önbizalom-fröccsökből próbálja építeni, erősítgetni. Azok, akik hagyományosan gondolkodnak, ostobák. Akik szabályokat követnek, szintén. Ha az ember sokat emleget bizonyos degradáló tulajdonságokat másokkal kapcsolatban, a fáradságos önreflexió totális hiányában, akkor előbb-utóbb a környezete és saját maga is elhiszi, hogy ő jobb az említetteknél. Neki van igaza. Akkor is, ha álszerényen, a szájával azt mondja, "nem biztos, hogy nekem van igazam", ő maga maga, ottan legbelül mégis teljesen meg van győződve, hogy de mégis. Aki jó megfigyelő, láthatja a blazírt fején, a görcsösen lazáskodó és nemtörődömnek szánt mozdulataiból, megjegyzéseiből.
Az indirekt ember fél attól, hogy szerelme nem ér célt, és úgy hullik alá a tengerbe, mint Ikarosz az ő megégetett szárnyain, ezért devalválja a szerelmet. Neki nem fontos. Mi az a szerelem? - Kérdezi álszent arccal, több nézőpontból való megközelítésnek álcázva az egyszerű szándékát annak elértéktelenítésére.
Egy semmi - Mondja. Puszta kémia. Beindulnak a paracetamoláris-diszkurziós korpuszvegyületek az agy antiplisztikus duplavertíziós lebenyében, és flukturációs izosztafartánt termelnek. Biológia. Jót lehet veled beszélgetni, meg akarlak baszni. Üríteni akarok beléd. Tetszik, amiről beszélsz, jófejnek is tartalak. Bírom a személyiséged. Na dugjunk! Nem dugunk? Jó, nem is úgy gondoltam én aztat. De nyugi, nem hat meg, ha nem dugsz velem, hiszen csak megkívántalak, nem ragadtattam én el magam szerelemre. Nem játszottam le a szerelem kivívásáért folyó küzdelmet, de nem azért, mert én olyan silány vagyok, esetleg gyáva, hanem mert maga a szerelem nem érdekel, amiért küzdeni kéne. Nem motivál. Miért nem? Mert én jobb vagyok azoknál, akiket ilyen kisded játszmák lázba hoznak, hiszen már annyit szidtam őket. Láthatod a jobb-ságomat. Nem látod, te konvenciókövető szardarab? Najóvan, rólad ennyit akkor.
Az indirekt ember kényelmes.
Persze, hogy az, hiszen az elkerülő-manőverrel pont azon dolgok, cselekedetek, viselkedési normák ésatöbbi alól vonja ki magát, amik energiabefektetést igényelnek. Hiszen félni azoktól lehet csak. Minden, hagyományos értelemben vett tulajdonság, viselkedésforma energiabefektetést, küzdelmet, önreflexiót, és egyéb fáradságos áldozatok meghozatalát kívánja. Valamint töretlen, csak tapasztalati úton megszerezhető optimizmust a siker érdekében. Tapasztalata persze nincsen. Miből is lenne? Ezért hát vonjuk ki magunkat alóla, és kezdjünk el egy ellen-normarendszer szerint élni. A hagyományos normáknak az ellentettje (aki tanult logikát, az tudja, hogy a "jó"-nak nem a "rossz" az ellentettje, hanem a "nem jó"), az ellen-normája szerint élni általában nem igényel semmilyen energiabefektetést. Azt követni a lehető legkényelmesebb dolog.
Az embert az állattól az különbözteti meg, hogy az állatias viselkedését miként, hogyan leplezi, cizellálja és próbálja korlátok közé szorítani. És itt a miként-en van a hangsúly. A módszer megléte takarja magát ez emberi tudatot, a módszerek közötti különbségek a kultúrákat, személyeket adják. Ez a módszer az alapjaiban, a miértjét tekintve azonos -nem is lehetne más, különben nem egy fajból származnánk-, a módszerek kivitelezésbeni különbségei egy képzeletbeli piramison alulról felfelé haladva adják a kulturális, majd a személyenkénti különbségeket. Minél feljebb haladunk a módszerek kivitelezését tekintve a piramison, annál lényegtelenebb az összetevője az aljához képest. A korlátok általában normákat jelentenek. A normák régen közvetlen módon biztosították az emberi faj túlélését a Földön, ma már legtöbbször, főleg az elkényelmesedett kultúrákban nincsen ilyen jelentőségük; csupán az emberek közötti interakciókat formálják. Áthághatóak és degradálhatóak, mint tették azt a felvilágosodás korában, később a kommunisták, maoisták, nácik, majd a '68-asok és utána a punkok, aztán teszi most ezen típusok egyenesági, individuumokká hullott leszármazottja, az Indirekt Ember. Ő nem küzd már a normák ellen. Minek? Egyszerűen nem veszi azokat mértékadónak. Nincsen már miért küzdeni, hiszen kiharcolták már több évtizede a hülyék. A hippik, a virággyerekek, meg a csöves tarajasok. Ő már a készre főzött ételt fogyasztja csak, ki a faszt érdekel, hogyan terelték be a marhákat a vágóhídra?
Az ellen-normarendszerben élni tehát nagyon kényelmes. Mivel a veszélye sem áll fenn annak, hogy ezt követve bárminemű bajunk történik, elég csak ellazulni a langyos süppetegben, és onnan szemlélni a világot.
Az embernek azonban van egy olyan, evolúciós rossz tulajdonsága, hogy folyamatos behatások nélkül az ő agya bizony megbuggyan, ezért ennek az elkényelmesedett típusnak is szüksége van hatásokra, melyek hajtják őtet előrefelé, vagy legalább valahova, ha esetleg már az előre fogalmát is átértékelte volna. Akinek nem adatik meg, hogy ilyen energiáit szociológusként, festőként, esetleg internetes újságíróként vezesse le, meg kell maradjon a kompjúter előtt gubbasztó, kritikus szürke eminenciásnak.
Csak a hülye küzd a szánalmas kis családi életért valami szar házban, jólfizető állással, gyerekekkel. Minek? Nézd a sok kis hangyát, ahogyan rohangálnak le fel, és akkor ennyi volt az életük. Van egy autód, azt attól boldogabb vagy-e. Nézd, én nem küzdök, de nem azért, mert nincsen hozzá energiám, kitartásom és kellő magabiztosságom, hanem mert nekem a hagyományos értelemben vett társadalmi normák nem jelentenek semmit. Kivonom magam alóluk. Nem számítanak. Nekem azok nem értékek, amik neked, te gyökér. Nem motiválnak semmire, nekem az egy nihil, ami neked maga a boldogság. Köcsög.
Az Indirekt Ember egy energiavámpír.
Mielőtt ebbe belemennék, tisztáznom kell, hogy az energiavámpírság nem valami különleges, bonyolult agyi műveleteket igénylő, misztikusan spirituálisos varázslás. Dehogyis. Egyszerű visszaigazolások begyűjtése a kényelmességbe belepunnyadt agy mintegy "mesterséges" stimulálására. Ezt a legkönnyebben el lehet érni: mindazon korlátok eljelentéktelenítésével, ami az embert az állattól megkülönbözteti. És ugye azok a korlátok nem véletlenül vannak ám: aki azok szerint él, lemond az azok nélküli élet kényelméről, és néha bizony szeretne ő megpihenni. Mivel egy fáradt embernek a pihenés ígérete természetesen vonzó, így mindaz, amit az Indirekt Ember kecsegtet előtte, felébreszti benne a vágyat. Ebből a felhorgadt vágyból, amint az ütközik a szerencsétlen flótás küzdelmes élete nem túl fényes részeiből hozott emlékeivel, na, ott keletkezik az energia. Ezt a felszabaduló energiát használja fel az energiavámpír saját agya stimulálására. Amikor látja, érzi a vonzódást az általa kecsegtetett állati lét, vagy csak egyszerűen "állatias" életérzés iránt, neki az üzemanyag. Az hajtja előrefelé. Olyankor kapja meg a pillanatnyi visszaigazolást arra nézvést, hogy az tökéletesen jó és helyes, amit csinál. Hiszen amit csinál, vonzó. Látja a vonzódást a tekintetedben, látja a vágyakozást a mozdulataidon, érzi a hangsúlyt a beszédeden. Persze ezek érzékelése -minő meglepő!-szintén nem az Indirekt Ember nagyságát, esetleg varázslói képességeit, vagy boszorkány-létét igazolják, hiszen olyannyira régről hozott jelei vannak az általa mézesmadzagként elhúzott felvetésekre adott reakcióknak, amik egyszerűbb formáját még a vaddisznók, a kutyák, a lovak és a kitudja milyen állatok is megérzik egymáson, és az emberen.
És ha valami vonzó, az csak és kizárólag helyes lehet és jó. Nem? Ugye?
Cselekedj, ahogy gondolod, ne mérlegelj! Hallgass a szívedre! Hallgass az ösztöneidre, azok nem hazudhatnak, igaz? Na, szeretnéd megtenni? Tedd csak meg! Miért nem teszed? Mert a többi ember azt mondja? Miért kell neked a többi emberre hallgatni? Az, ami neked megtiltja ezt, nu, hát aztat is emberek írták, biza! Milyen jogon engeded, hogy mások a te vágyaid útját rekesszék? Há bolond-e vagy, baszod? Az hát, de én ugyan nem.
Az Indirekt Ember legtöbbször frusztrált.
Az Indirekt Embernek fogalma sincsen, milyen igazán boldognak lenni, hiszen az ahhoz vezető út eléggé kényelmetlen és rögös, míg az ő külső hatásoktól függő önbizalomfröccsei rövidéletűek, viselkedése ezért hektikus, hangulata hullámzó. Megfelelő hatások és elszívandó energia éppeni hiányától szenvedve rosszkedvű lesz, elfogja a nihil, a semminek semmi értelme hangulat; olyankor mizantropikus állapotában, gyávaságából és önbizalomhiányából fakadóan képtelen bármi értelmet látni közeli jövőjében, gondolatait megunja, összefogó erő és célok nélkül azok a semmi felé tartanak csak, ráadásul oda is semmiért. Egyformán értelmetlennek talál mindent, amikre mások különféle, de összességében pozitív reakciókat adnak, hiszen valamiért (lekapcsolták a netet, rossz idő van és tél, megbetegedett, vagy egyszerűen pillanatnyilag senki sem kíváncsi rá, mert mindenkit elkergetett, és nem jönnek újak ésatöbbiésatöbbi) nem képes ezekből a pozitív reakciókból destruktív módszerekkel kicsapható energiát, tehát üzemanyagot szerezni. Esetleg egy-két kezdetleges machinációja ennek kísérletére nem talált célba, vagy gellert kapott, és saját magát kúrta vele jól pofán. Ilyenkor, a körben járó gondolatai kétségbeesésig taszíthatják. Ekkor egy pillanatra megmutatkozik neki az, amitől ő annyira félt mindig is: hogy nem tud helyt állni a társadalomban, hiszen annak normáinak már akkor sem tudna megfelelni, ha őszintén akarna, és még csak kapaszkodói sincsenek, amik mentén elindulhatna legalább abba az irányba, ami felsejlik neki. Az Indirekt Ember ilyenkor a legsebezhetőbb. Ekkor előfordulhatnak "őszinteségi rohamok", melyek nem mások, mint a tudatalatti léttől megfáradt lélek próbája a felszín felé evickélésre. Már-már elemi az az őszinteség, amivel elkorcsosult érzéseit kifejezésre szeretné juttatni. Azonban ez a ritkább és emberünkre nézve szégyenteljesebb eset. Legtöbbször a hatás kiváltásához a lehető legkényelmesebb utat választja, és mint minden sebzett állat: támad.
Az Indirekt Ember fentiből legtöbbször egyenesen származó tulajdonsága az, hogy ő bizony sokszor rosszindulatú.
Hiszen mi lenne a legalkalmasabb, legegyszerűbb, az alapjáraton működő energiavámpírságnál ezerszer hatékonyabb stimulálására saját homályos és zavaros agyának, mit támadással a legősibb negatív érzések kiváltása? Mi lenne annál tisztább és őszintébb érzés, mint maga a félelem? Mi lenne annál felemelőbb, mint amilyen elkeseredett tud lenni a megalázott ember önkéntelen megfelelési-kényszere? Mi lenne annál boldogítóbb egy, a saját frusztráltságába belesüppedt embernek annál, amikor másokat szomorúnak, megbántottnak lát?
Az Indirekt Ember a mások félelmeiben, azok megalázottságból fakadó szégyenérzetében és a hiány okozta bánatában és szomorúságában lubickol! Ez ám az igazi jele annak, hogy sikeresen felhívta magára a figyelmet! Ismét nagy meglepetés következik, drága eddig eljutó olvasóm, de biza ez sem az Indirekt Ember mások feletti, különleges, egyéni képességeivel kivívott hatalmát bizonyítja, hiszen ilyen érzéseket a legegyszerűbb módon ki lehet váltani bárkiből. A figyelem elérésének a fáradságos, sok energiát és kitartást igénylő útja helyett természetesen ő ezt az egyszerűbbet választja. Míg mások ennek a fáradságos, hosszú felkészülést igénylő útnak a megtételéből szerzik meg, tapasztalati módon a kellő magabiztosságot ahhoz, hogy elhiggyék magukról, képesek őszinte érzelmeket kiváltani másokból, addig emberünk ál-magabiztossága elsősorban pillanatnyi, illékony, és főként mások negatív érzelmeiből táplálkozik. A félő, a megalázott, a megbántott ember persze, hogy figyel arra, aki ezt okozta vele, és megpróbál előle elmenekülni, megfelelni neki, avagy bosszút állni rajta. Olyankor érzi magát az Indirekt Ember olyannak, aki számít. Ennek a viselkedésnek a netes trollkodástól a tömeggyilkosságokig igencsak széles skálán terjednek különböző mértékű és fajsúlyú megnyilvánulásai - természetesen nem egyenlőségjelet téve az elején lévő egyszeri netes troll és Ted Bundy közé. Pusztán a kiváltott hatás eléréséhez használt út puritánsága a közös jellemző. Ha a konvencionális viselkedés elutasítását nézzük, ebből bizony látszik a kapocs Rousseau és de Sade márki könyvei között. És ők hány száz évvel ezelőtt léteztek már?
Mit csinálsz itt, te büdös kurva, menjé inkább a barátodhoz faszt szopni, idióta picsa. Hagyjál már a nyűgjeiddel, azt hiszed, bármikor is érdekelt, amiről itt hablatyolsz? Te komolyan gondoltad? Ezt feltételezed rólam? Büdös életbe nem nyúlnék egy ilyen szardarabhoz, mint te vagy. Ne röhögtess.
Az Indirekt ember gyávaságon és önbizalomhiányon alapuló kényelmes, energiaszipolyozó, frusztrált létéből fakad, nos, az, hogy az Indirekt Ember indirekt.
Mivel céljai eléréséhez, azaz mások figyelmének a felkeltéséhez legtöbbször a fenti utak valamelyikét választja, ezért a benne bujkáló lelkiismeret-furdalás örök társául szegődik a sérülés veszélyétől érzett félelemnek, emiatt a legritkább alkalommal lehet rajtakapni bármilyen direkt érzelmi kötődésen. Legyen az politikai párt, bárminemű felcímkézett, vagy az általa felcímkézhetőnek bélyegzett csoportosulás, világnézet, hitvallás, zenei stílus vagy természetesen ember iránti kötődés. Minden ilyen kötődés saját, már-már paranoiás jellegű ódzkodására emlékezteti őt attól, hogy valaki esetleg egy kalap alá veszi több másik emberrel. Minden érzelmi kötődés lehetősége a gyengeségeit, silányságát, és lehetséges rossz élményektől, a küzdelem végén az esetleges elbukástól való gyáva rettegését juttatja eszébe. Ha esetleg mutat is ilyen kötődést, semmi esetre sem olyan dolgokhoz kapcsol olyan érzelmeket, melyek úgymond "elvárhatóak", ezen akciói ezért sokszor eltúlzottak, tüntető jellegűek csupán. Feltűnően vonzódik valami korához nem illő, gyerekes dologhoz, vagy tüntetően szereti azt, ami másokban undort, félelmet kelt. Felvidítja, ami másokat elszomorít, és fordítva. Hatásvadász. Legbetegebb tünete, hogy lassacskán, tapasztalva viselkedésének tömeges elterjedését, vissza-visszakacsint a "hagyományos" értékek felé, hiszen a sok lázadó között manapság már előfordul, hogy a régmúlt dolgaival lehet csak feltűnést kelteni. Ez azonban ritkább, hiszen a hagyományos értékek szerinti élet ugye energiát igényel, az meg neki nincsen, így a szájával hagyományoskodik csupán. Valójában az ilyen embert lenézi, és minden mögött hatalmi játszmát, minden megnyilvánulás mögött önös érdekeket sejt, így rombolja és jelentékteleníti el a normákat és értékeket, majd ezzel az indokkal vonja ki magát jogosan az azoknak való megfelelés küzdelméből. Neki ezek nem jelentenek semmit. Vagy ha jelentenek is, nem ugyanazt, mint amit másoknak. A szerelem csupán birtoklásvágy, a ragaszkodás alárendeltség, a hűség balgaság, a tisztelet meghunyászkodás. Semmi sem az szerinte, aminek mások mondják és tartják. A felállított ellen-normarendszer szerint minden, de minden, ami egy "átlagember" életét befolyásolja, előremozdítja, hamis. Aki ezek szerint él, annak tudata is hamis. Nem hallja a szirének énekét, viasszal betapasztott füllel evez.
És persze ő nem kategorizálható. Ő nem az emberi fajnak leszármazottja. Rá nem lehet ragasztani címkét. Ő nem elbukott egy érzelmekért vívott csatában, hanem a harcmező közelébe sem nézett, mert az őt nem érdekli. Szüksége lévén (ha pl. megesik a csúfság vele, hogy szerelmes lesz, és hiába értékeli át a szerelem fogalmát, nem szabadul tőle) minden érzelmet, ami nem destruktív, hanem pozitív, ezért sok energiát igénylő -legyen szó annak kimutatásáról vagy másokból való kiváltásáról-, indirekt módon, különféle érzelem-töredékek kettős, de akár hármas-négyes láncolatán keresztül próbál kifejezni úgy, hogy a darabok olyan távol helyezkedjenek el az egész érzelmen belül egymástól, hogy a kapcsolatot legtöbbször csak ő lássa köztük. Hiszen így vajmi kevés a megszégyenülés esélye még abban az esetben is, ha valaki esetleg meglátná, mit is alkothatnak azok a darabok, mivel bármikor le lehet tagadni azok kapcsolatát az egésszel, és kis magyarázkodás után tűnhetnek pusztán látomásnak csak. Ezek az emberek az indirekt kommunikáció kétségtelenül kifogástalan munkásai. Kritikán felüliek ők a láttatásban, a finom rávezetésekben. Homályos üzeneteknek, különböző rejtélyes útmutató-jelek elhelyezésében. Finom célzásokban, amik két-, de inkább még több értelműek; komoly dolgok olyan kontextusban való kifejezésében, hogy bármikor el lehessen viccelni azt később, ha paranoid agyában meglátja annak lehetőségét, hogy lebukhat. Legtöbbször a gyávaságot ridegség és nemtörődömség, ál-lazaság mögé bújtatják, és azonnal felveszik a spleen-arckifejezést, ha érzelmeik miatti megszégyenülés félelme visszazavarja őket a vackukba. Még a dühkitöréseik is ahhoz hasonlatosak, mint amikor a zuccemberét meglöki egy nem túl félelmetes külsejű, de nem is gyenge kinézetű ember, és odamotyogja neki fálhangosan a szidalmat úgy, hogy azért lehessen hallani, de ráfogni már nehéz legyen, hogy egyenest a löködőnek szól.
Isten? Haggyámá vele! Ördög? Haggyámá vele! Én nem politizálok. Politizáljon a franc! Nem tudok mondani egységes zenei stílust, ami tetsztene. Nem szeretek semmilyen csoporthoz sem tartozni, nekem ez nem jön be. Nem vagyok rocker, nem vagyok repper, nem vagyok diszkós.
Sosem "azért" cselekszik ő. Dehogyis, ezt ő nem "úgy" értette. Azt se tudja miről van szó. Nemérdekli, nememlékszik, mirőlbeszélszvazze? Haggyámá, én ilyet egy szóval sem mondtam, valamit félreértettél. Én? Összekeversz valakivel, barátom. Te ezt meg hogy hoztad ki abból, amit mondtam? Köze nincsen hozzá, ne röhögtess már.
Ennyi vót. Az Indirekt Ember szerintem pont olyan, mint amit önreflexió híján mindig másokon kér számon: végtelenül képmutató. Pont arra képtelen, amibe a végső kétségbeesés előtti fázisban is körömszakadtáig kapaszkodik, és amire képtelenséggel olyan sokat vádol rendszeresen másokat: megismerni saját magát. Ezt sohasem fogja tudni véghezvinni, mert egyszerűen nem meri. Fogalma sincsen a saját, valódi vágyairól; azokért küzdeni silány, de még magának megfogalmazni is gyáva.
Sohasem lehet szabad, mert a félelmei nem engedik annak lenni.
Az Indirekt Ember folyamatosan, megállás nélkül hazudik. Hazudik magának és másoknak. Ezen hiányosságaira általában az idő telése figyelmezteti, előbb vagy utóbb, de mindenképpen, és biztos fogódzó nélkül elveszettebb lesz mindenkinél, akit addig annyira lenézett.
Nekem az idő a barátom. Eléldegélünk kettecskén.
Az Indirekt Ember viszont retteg tőle.
