Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Ezeket olvasom

No komment

Szép nap, jó sétálóidő

2014.04.24. 22:37 :: Fenehorizont 667

 

Girls just wanna have fun

 

Tavasszal elvileg jó sétálni, pláne, ha nem céltalanul kóborol az emberfia. Elvileg jó. Furcsán érzem magam; mintha nem is én használnám az mp3-lejátszót eszközként, hanem az használna engem. Az agyamba van dugva a póráza, és azzal vonszol keresztül a zsúfolt vagy a kevésbé zsúfolt utcákon. Jönnek szembe, jönnek szembe, jönnek szembe. Szépen süt a nap, és a város is pezseg. Szeretem a pezsgést, mindig is szerettem. Kiválóan lehet egyedül, észrevétlenül létezni akármilyen nyüzsgés-pezsgés kellős közepén is úgy, hogy senki nem zavarja azt a dolgot, amit jobb híján "privát szférának" hívok, de közben mégsem érzem magam magányosnak. Sokkal jobb így gyalogolni, mint az irodában poshadni. Nemsoká odaérek a célomhoz, és tudom, hogy ott ismeretlen emberekkel kell majd kommunikálnom. Az kár. Szívesen kihagynám ezt a részét. Az lenne a jó, ha mindenki, akivel majd találkozni fogok, egy árva nyikk nélkül, előre programozott utasítások alapján végezné majd a dolgát: felismernének, odajönnének, átadnák a kulcsokat stb. Jó, a kommunikáció alapvető szükséglet, hiszen ember vagyok. Úgyhogy a későbbiekben eszerint cselekszem, meglelem az éttermet, és meg is kapok mindent, amire szükségem van. Indulhatok pénzt csinálni a főnökömnek és magamnak. Főnököm elmondása szerint üres belvárosi épület, amit raktárnak használnak. Tökéletes.
Persze a valóság egy kissé mást mutat: bejutok, és hallom, hogy nemhogy pár darab, de egy halom ember műveli bent a kommunikációt. Mi ez? Művészeti iskola bérli az összedobált falak közötti helyiségeket. A folyosón csinos lányok csevegnek egymással. Hogy mérem így fel pl. a női WC-t? Mégis mi a francot mondjak nekik? Megoldom. Kommunikálok, és kedves vagyok. Vagy legalábbis én úgy érzem, az vagyok. Mintha egy másik világból érkeztem volna közéjük. De az is lehet, hogy ők érkeztek máshonnan oda, ahol én toporgok lézeres távmérővel a kezemben. Mondhatnék valami vicceset is. Meg csinálhatnék egy csomó olyan dolgot, amit ilyenkor normális fiatalemberek szoktak, de nem teszem. Vajon nem látnak ilyenkor semmi furcsát rajtam? Mosolygok. Nehéz dolog számomra a mosoly, de úgy vettem észre, általában bejön. Most is bejön. Mehetek felmérni a WC-be. Pitty-pitty, mondja a lézer, és méri nekem a távolságokat, rajzolok, jegyzetelek. Szép nagy amőba lesz a papíron ebből a végére, és még mennyire az elején tartok. Pfú. Így már nem is olyan jó felmérni. Belerágta az agyamba magát ismét a tudat, hogy nem vagyok normális, és az nem jó. Ez meg fogja határozni az elkövetkezendő jópár órámat, ha nem teszek ellene valamit. Tennem kell. Pittyegtetem a lézert, és közben jár az agyam. Sorolom az érveket, és az évek során fáradságos munkával jól begyakorolt gondolati sémákkal támadom az előretörni készülő hülyeségem sokadalmát. Érzem, ez ismét nehéz csata lesz. De volt már ilyenben részem, kellően edzett vagyok.
A diákok órájának szerencsére vége, haladok előre, helyiségről helyiségre, és végigpásztázok mindent lézersugarakkal. Kommunikálok, újabb kulcsokat kérek, ha kell. Egy kedves nő adja oda a fotólabor kulcsait, amit most nem használnak, de nekem oda is be kell mennem. Az emeleten lévő irodában kapom meg őket. Visszafelé, az ajtón kilépve döbbenek rá, hogy teljes mértékben fogalmam sincsen, hogyan jutottunk fel az emeletre. Hol járt közben az agyam már megint? Erre folyosó, arra udvar, amarra ajtó, és a leghalványabb lila gőzöm nincsen, merre kéne mennem. Annál égőbb nem sok minden lenne, ha építészként visszamennék megkérdezni, hogy merről jöttünk, mert tudom, hogy nem volt valami bonyolult az útvonal. Szerencsére megvan a bejárat. Hála a magasságosnak. Mondjuk előbb-utóbb úgyis megtaláltam volna, maximum körbejárom az épületet teljesen. Időm, az van.
A fotólabor félhomályos, van vagy húsz méter hosszú, és tele kacattal. Pitty-pitty. A vége a leghomályosabb. Át kéne másznom a székeken, hátha van mögöttük valami. Fény szűrődik valahonnan. Oldalt újabb vizesblokk egy halom budival, mosdóval. Remek. Még jó, hogy megnéztem. Használaton kívül van, ez látszik, mert mindenhol mocsok és por. Simán lehetne egy horrorfilm díszlete itt minden. Mennyire egyedül vagyok itt! Ha megtámadna valami képzeletbeli hangtalan, ragacsos szörny, az épület távoli végében lévő pár ember közül senki sem hallaná meg a régi, vastag falakon keresztül. Simán meghalhatnék. Vajon érdekelne bárkit is, ha itt érném a végem? Persze, hogy érdekelne. Utálom ezeket a butaságaimat. Hát miért ne érdekelne, ráadásul egy csomó embert? De vajon tényleg? Nem tudom, jaj, fogalmam sincsen. Lehet, hogy nem is. Miért kell mindig összetörnie minden álmomnak? Egyszerűen nem bírom elviselni, hogy beleomlik mindig minden egy nagy, kavargó feketeségbe, és képtelen vagyok ellene bármit is tenni. Ezt lehetetlen elviselni.

 

Sickness is rising

 

A látómezőm széle fokozatosan kezd szűkülni, innen tudom, hogy ismét kezdődik. Hideget izzadok, a szívverésem gyorsul.
Pánik.
Soha, senki nem értheti meg, hogy mi zajlik a fejemben. Soha, senki nem fogja venni a fáradságot, hogy felfedezze bennem azt, amiről tudom, biztosan tudom, hogy bennem van. Tényleg tudom? Nem tudom, és soha, senki nem fogja megtudni, hogy ki is vagyok valójában. És az a szörnyű igazság, hogy meg is értem őket, hiszen az ember alaptermészeténél fogva, evolúciós programjától vezetve mindig a könnyebb ellenállás irányába mozdul, és nem vesződik feleslegesen. Minek is vesződne a bonyodalmakkal, amikor a normalitás tálcán kínál neki olyan dolgokat, amiket a magamfajták csak izzasztó meló után képesek nyújtani. Nincs rá oka, hogy vesződjön. Számomra meg remény nincsen, soha nem is volt, és soha nem is lesz. Nem tudok így mihez, és nem tudok kivel kezdeni semmit sem. Nem bírom elviselni, hogy az álmaim köddé váltak! Lehetetlenség elviselni! Úgy érzem, belülről ég az agyam, és ezt senki, de senki nem értheti. Itt fogok elpusztulni, helyben!
Pánik.
Az élet nem egy művészfilm, hanem olyan autópálya, ahol a normalitás halad a belső sávban, és kilókilencvennel előzi az olyanokat, mint én.
Nincsen honnan elindulnom, nem tudom, ki vagyok és azt sem, hogy mit akarok. Az vagyok én, aki itt áll most, a fotólaborban? Tényleg az vagyok? Ha ez vagyok, akkor arra senki, soha nem lesz kíváncsi.
Nyugi.
Az élet nem egy művészfilm. Össze kell szednem magam, ezt jól tudom valahol a ködös agyam legmélyén, különben idő előtt végem lesz, és ez nem vicc. Ez már nem vicc. Elő kell kaparnom a hosszú évek alatt begyakorolt gondolatsémáim garmadáját, és ellentámadásba lendülni. Élni akarok!
Az a baj, hogy ez most más, ez most más, mint a többi. Nem más! Emlékeztetnem kell magamat, hogy mindig úgy gondolom, az aktuális az most más. Nagyon fontos emlékeznem, hogy mindig így gondolom! Ez az első kapaszkodó. Mindig ez az első kapaszkodó. Emlékeznem kell!
Nyugi.
Az élet nem egy művészfilm, hanem egy autópálya, és ha hagyom magam, akkor mindig közelebb és közelebb kerülök a leállósávhoz; ráadásul olyanok előznek majd egyre többen, akikre normális helyzetben köröket verhetnék. Nem hagyhatom magam.
Szűnik a csőlátás, vagy csak úgy érzem? Koncentrálnom kell, akár emberfeletti energiákat megmozgatva, de folytatnom kell. Honnan vagyok képes ennyi energiát összesűríteni? Vajon hogy nézhetek ki? Látszik rajtam az agyamban tomboló őrület? Vagy kívülről csak annyit mutatna a képzeletbeli, sarokban lévő kamera, hogy állok a labor közepén és semmit sem csinálok? A céges csodagéppel szembefényképezem magam, ha már ott van. Ez milyen vicces ötlet! A kis képernyő szerint egész normálisan nézek ki. Hm. Azért nem raknám ki profilképnek.
A vaku kijózanított kicsit. Mennem kell tovább, folytatni a munkát, be a horrorvécébe. A szívem a fülemben dobog, és még mindig nem látok rendesen, de már úgy érzem, képes vagyok elindulni.
Céltalanul bóklászok a vécékben. Mi a fenének mentem be a hátsó helyiségbe, hiszen az elején kéne kezdenem. Rendben, akkor vissza. Rajzolok a falra támasztott papírra. Pitty-pitty, mondja a lézer. Milyen vicces volt, amikor I-vel éjszaka, fullkészen belézereztünk vele többszáz méterre lévő lakások ablakán. Ilyesmikre kell gondolnom. Poroszkálok tovább, és gyűjtöm az adatokat, mint egy robot. Mérek és jegyzetelek, minden helységnek külön karikázott számot adok, és odaírom, hogy négyszázharminchét centi a födémig, nincs álmennyezet, kétszázhetven centiméter az álmennyezetig, ami kazettás. Zsong az agyam, úgy érzem, egy másodperc alatt rekordmennyiségű gondolat és annak cáfolata cikázik rajta végig. Nem hiszem el, hogy ezt sokáig bírni fogja. De hinnem kell, mert még mindig itt vagyok. Nem másabb ez, mint a többi, ez sem lehet másabb. Miért lenne?
Becsülettel végigmérek mindent, és kitakarodok abból a laborból. Sokkal jobban érzem magam, de tudom, hogy még nem múlt el, mert minden ilyen teljes lecsengése akár több óráig is eltarthat. Ez baj, mert a kulcsokat vissza kell vinnem az emeletre. Megoldom. Felcsalinkázok a folyosókon és a lépcsőkön. Sok fény és szobrok, érdekes festmények a falakon. Mi lehet ez az iskola? Az igazgató telefonál. Vajon észrevesznek valamit a szemeimen? Az arcomon látnak valami olyat, aminek nem kéne kiülnie rá? Remélem, nem. Meg kell várnom, míg befejezi a telefonálást, addig odatámaszkodok az üres recepciós pulthoz. Még mindig érzem a csőlátást, ami elég kellemetlen. Elém kúszik egy plakát, rajta nagybetűvel közli a felirat, hogy "Szép az, ami érdek nélkül tetszik". Ezt a hülyeséget. Egy ember minden létező cselekedete érdekből történik. Ki mond ilyeneket? Ki hisz annak, aki érdeknélküliség látszatával leplezi szándékait? Az idézet alatt kézírást utánozó az aláírás, úgyhogy közelebb hajlok, de alig bírom kibogarászni. Furcsa, hogy az ilyesmiket mondó emberek mindig úgy írnak, hogy a kezdőbetű nagy és a folytatása egy hullámvonal. Immanuel Kant. Gondolhattam volna. A pulton szórólapok. Aszondja: „KREA Kortárs Művészeti Iskola”. Azigen. Mi a fenét csinálhatnak egy ilyen iskolában? Lakberendezés, enteriőrtervezés, enteriőr stylist… enteriőr stylist? Az meg mi a csuda lehet? Gőzöm nincsen. Benézek a tanterem ajtaján, benn ülnek a kis enteriőrsztájliszt lányok. De szépek. Az egyiknek egy nagy batár tetoválás van a hátán, és olyan ruhában van, amiből direkt kilátszik. Ha megkérdezném, biztosan azt mondaná, hogy magának csinálta, nem azért, hogy másoknak tessen. Aha, persze. De tény, hogy jól néz ki. Tisztára olyan, mintha egy ajtónyílás-szerűen elhelyezett vászonra vetített filmet néznék. Hoppsz! Valaki hozzám szólt! Hála annak, hogy még mindig csak egy homályos szélű körben vagyok képes élesen látni, észre se vettem, hogy közben megjött a recepciós. Meg kell újra szólalnom. Vajon észrevesz bármit is rajtam? Úgy tűnik, nem. Ez furcsa. Én észrevenném magamon. Vagy mégsem? Lehet, hogy én sem venném észre. Mindenki őrült? Nem hinném, mert akkor ez a világ már nem létezne; vagy ha létezne is, biztosan nem ebben a formában. De gondjai mindenkinek vannak. Azok bizony mindenkinek vannak. Lehet, neki is van sok gondja. A kulcsok! Azt kell mondanom neki, amiért idejöttem. Hány másodperc telhetett el? Szerintem maximum egy. Mondom neki, hogy a hogyishívjákra várok, ott benn. Így mondom: a hogyishívjákra. Nem vagyok én eszemnél. Hogy lehet így nevezni az iskola igazgatóját? Hogyishívják. Mint egy óvodás, úgy kommunikálok, de úgy tűnik, nem zavarja különösebben. Mintha még egy apró mosolyt is láttam volna végigfutni a szája sarkán. Lehet, nem kedveli az igazgatót. Megérteném, mert pár váltott mondat után számomra se keltette valami szimpatikus ember benyomását. Fel kell sorolnom, milyen kulcsokat hoztam vissza. Természetesen fogalmam sincsen. Hogy is van? Fotólabor, ezaz. Ez meg a külső folyosó vasrács kulcsa, ezt könnyen megismerem, mert fehér műanyag van rajta. De ez itt mi lehet? Milyen gáz már, hogy nem tudom, milyen kulcsokat vittem el, pedig csak három darab van nálam. Szellőzőgépház! Rá van írva, én hülye. Király. Elköszönök, már itt sem vagyok, viszlát, hellósziaszevasz. Vajon észrevettek valamit? Nem tudom, de nem is érdekel. Ki az utcára, de rögvest!

 

 First World Problems

 

Még hogy nem vagyok képes nagy dolgokat véghezvinni! Ne vicceljek már, legalább magammal ne! Tökéletesen elvégeztem a feladatomat, és tudom, hogy alapos rajz fog belőle készülni a bontási tervhez, amiből a főnököm lecsípheti a pofátlanság határait éppen nem súroló sápját az árajánlatnál, és végső soron elégedett lesz velem. Ismételten. Hanyadjára csináltam meg újra? Sokadjára. Egy kibaszott Dzsémszbond vagyok. 
Visszagondolva a hosszú évekre, ez nem is volt olyan gáz, mint némelyik korábbi, pedig azt hittem, most kivételesen mindent elsöpör. Ezt kell az eszembe vésni, hogy legközelebb még határozottabban ugorjon be újra a megfelelő pillanatban. Ennél is jóval határozottabban.
Bohóckodok itt, amikor Afrikában éheznek, és van olyan ember, aki deréktól lefelé, vagy akár teljesen le van bénulva. Atyaúristen a magasságos égben, mit csinálnék én abban a helyzetben?? Jó, ez most nem érdekes, ilyesmire nem szabad gondolnom. Sétálok a napfényben, vezet a póráz és jönnek szembe, jönnek szembe. Lehajtott fejjel megyek. Tudom, hogy már messziről ki lehet szúrni ezt a fajta testbeszédet, mint a megtört emberek ismertetőjelét, de teljes mértékben hidegen hagy. Most megengedhetem magamnak, azt hiszem.
Végtére is szép ez a nap, és jó sétálóidő van. Úgy érzem, az agyam halott. Megyek előre, és cigire gyújtok a metrónál. Aztán még egyre, közvetlenül utána. Ezt is megengedhetem magamnak, mert manapság valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon keveset cigizek. Mármint magamhoz képest, persze. Ez jó. Minden rendben lesz. Mindennek rendben kell lennie, mert nincs más választás. Legyaloglok a föld alá.

 

 

 





Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csinaldugy.blog.hu/api/trackback/id/tr766082422

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.