Magam másolatának vagyok a másolata
Mindig négyszer léptem a térkőmintára, ha volt elég hely. Ha szűk volt, totyogtam. Négyszer kopogtam a kirakatüvegen vagy egy falmintán. Ha túl gyorsan gyalogoltam, megálltam, és lekoppantottam a negyediket. Négyet léptem, négyet koppantottam. Erről úgy szoktam le, hogy elkezdtem mindig mögé lépni, vagy mögé koppantani egy ötödiket. Aztán persze már mindent ötször csináltam. Ez enyhébb formában ugyan, de máig megmaradt. A négy páros szám, ezért nem is olyan jó, mint az öt.
Fekszem hanyatt a kukoricásban, kitárt karokkal. Este van, sőt, már éjjel, és egy új évezred kezdete. Csütörtöki nap. Távol vagyok mindentől, kivéve valami főutat jobbra. Kazettáról hallgatom a másolt zenét walkman-nel, és az eget bámulom. Ha az úton, autókban mellettem elutazókat nem számítom, kilométerre nincsen tőlem egy teremtett lélek sem. November közepe van, kicsit fázom és vérzik az agyam.
A törésig egyedül voltam, de utána is magam maradtam. Utána is egyedül laktam, egyedül ettem, egyedül tévéztem, egyedül számítógépeztem, egyedül aludtam. Hiszen soha nem volt senkim. Egyedül sétáltam hazafelé esténként, és felfelé nézve magamra gondoltam. Egyedül kirándultam, egyedül utaztam; a homlokomat egyedül nyomtam este a sötét vonatablaknak, hátha látok valamit a tájból, de mindig csak a tükörképem nézte önmagát. A buszokon egyedül bámultam a csillagokat az ablakból, amikor két település között lekapcsolta a sofőr a lámpákat, közben zenét hallgatva magamra gondoltam és a saját boldogságomra.
Soha nem várt rám senki ott, ahová tartottam.
Egyedül szálltam fel a vonatokra, és egyedül le a peronokra. Egyedül szálltam fel a buszlépcsőkön, és nem néztem hátra, mert nem volt ott senki. Ha integettem, magamtól köszöntem el egy pillanatra. Egyedül léptem ki és be a lakásajtókon, a kabátomat mindig a saját ruháim közé akasztottam, a mosogatóhoz egyedül hajoltam csapvizet inni, utána egyedül cigiztem és magamról gondolkodtam közben. Ha beszéltem, magammal beszélgettem, ha örültem, magamnak örültem, ha szomorú voltam, magam miatt bánkódtam. Ha nevettem, magamon derültem, ha könnyeztem a boldogságtól, magamon hatódtam meg. Ha a szomorúságtól, akkor magamat sirattam. Ha lenyűgöztem valakit, akkor az én magam voltam. Ha öleltem, magamat öleltem, ha mosolyogtam, magamra mosolyogtam. A fejem búbját az enyémnek támasztottam, és közben a saját szemeimbe néztem. A szám mindig a saját nyakamra tapadt, a karom magamat ringatta.
Elalvás előtt mindig az én homályos arcomat láttam utoljára, a saját hajamat cirógattam és magamon simítottam végig. Ha álmodtam, magamról álmodtam, ha megébredtem, magam voltam az ágyban.
Ha szerettem, saját magamat szerettem, ha gyűlöltem, magamat gyűlöltem, hiszen soha nem volt senkim.
Ha egyetértettem, magammal voltam összhangban, ha veszekedtem, magammal kerültem összetűzésbe. Ha vádoltam, magammal tettem, ha féltettem, önmagam óvtam saját magamtól. Ha álmodoztam a jövőről, magamba vetettem bizalmam, ha keseregtem a múlton, magamat kárhoztattam.
Ha megértő voltam, magam értettem magamat, ha együttéreztem, magammal tettem. Ha támogattam, magamat biztattam, ha erőt adtam, magamnak adtam, mert én szorultam rá.
Ha hullócsillagot láttam, magamnak kívántam - önmagamról. Hiszen soha nem volt senkim.
Az franciaágyon mindig egyedül aludtam, a kanapé soha nem volt kinyitva; ha ágyneműt húztam fel, magamnak húztam. A szekrényekben csak az én ruháim voltak, a mosdókon csak az én fogkeféim. Ha főztem, magamnak főztem.
Ha adtam, magamnak okoztam vele örömet, ha kaptam, saját magamtól kaptam, hiszen soha nem volt senkim.
Idegen emberek lelkében feküdtem.
Egyszer mintha megtörtént volna, hogy egy félmeztelen lány szerelmes tekintettel ölelt át a szobám közepén - pedig valójában soha nem volt abban a szobában rajtam kívül senki. Egyszer mintha megtörtént volna, hogy egy belvárosi, zajos kocsmában, idióta emberek között egy lány megfogta a csupasz alkarom, és kétségbeesetten kapaszkodott a tekintetembe - pedig egyedül ültem abban a kocsmában. Egyszer mintha megtörtént volna, hogy a nyugat-magyarországi nagyváros füves kis parkjában, a szökőkút mellett ülve egy lány először érintette meg a tenyerem, és csodálkozott, milyen meleg - pedig soha nem jártam abban a városban. Egyszer mintha megtörtént volna, hogy egy szar fesztivál szar koncertjén valaki odahúzott magához, és lecsókolta a nyálas port a számról - pedig egyedül álltam a kordon előtt. Egyszer mintha megtörtént volna, hogy a Bázison, két napi posztnarkós delíriumból ébredve sms-t kaptam valakitől, amiben felőlem érdeklődött - pedig csak a szolgáltató írt. Úgy megörültem, amikor láttam az "Új üzenet! Elolvassa?" feliratot.
Csak a szolgáltató. Miért, mit is gondoltam? Visszafeküdtem. Akkor kezdett először vérezni az agyam. Nem ettem semmit napokig, csak vizet ittam, és írtam, írtam, írtam, írtam, hogy azután kidobjak mindent a kukába. Jobb az ott neki. Azóta már lehet, az újrahasznosított változatával valaki réges-rég kitörölte a seggét.
A katicabogár mindig akkor repül el, ha a fűszál, vagy az ujjunk tetejére ér.
A tavasz lassan nyárba fordul, ideje felkelni abból az ágyból. Összecsomagolni a kevéske kis cuccod, ami két utazótáskába simán belefér, és kilépni az ajtón, mert várnak kint. Fogd a szüttyeidet, a kazettás-CD-s magnót, az A3-as rajztáblát és sipirc! A java még csak ezután jön. Várnak a normális emberek és a furcsák, a közvetlenek és a soha meg nem értettek. Az átlagosak és a különlegesek, az érdekesek és a semmilyenek. A különlegesek, akik átlagosak közé vágynak, és a semmilyenek, akik a különlegesek közé. Várnak a boldogok és a mártírok, az egyszerűek és az elvontak, a sekélyesek és a mélylelkűek. Várnak a szépek és a csúnyák, a sikeresek és a lúzerek, a szerencsések és a te-soha-nem-értheted-meg-mennyit-szenvedettek; az okosak és a buták, a szerények és a nagyképűek. A szentek és álszentek, a gonoszak és a jók; azok a jók, akik unalmukban gonosszá váltak, és azok a gonoszok, akik sohasem próbáltak jók lenni. Várnak, kiknek szemeiben még ott az intaktság, és várnak, kikében már csak a sötétség. Várnak az ostoba, művészlelkű avantgárdisták és az agyafúrt, sunyi prolik. Az ügyesek és az ügyetlenek, a szorgalmasak és a lusták, a mulyák és a mindent azonnal akarók. A józanok és a filozófusok, a két lábbal földön állók és a felhők között repkedők. Az életvidámak és az öngyilkos-hajlamúak. A magányosak, akik soha nem voltak még tökegyedül két napnál tovább, és az emberfüggők, akik mindig feszengenek mások között. Várnak a vallásosokon röhögő horoszkóp-hívők és a sorsot tagadó nihilisták.
Mindenki rád vár odakint.
Szemközt állnak és epednek, hogy megmutassák: hiányzik belőled az a haszontalan kis apróság, aminek ők születésüktől fogva birtokosai, és ami nélkül élni nem lehet. Tömeggé olvadtak, testnedveik összefolytak, és várnak. Várják, hogy végre-valahára keresztül gyalogolhass rajtuk, mint egy kísértet. Menj! Ne félj, mindenki meg fog érteni téged. Mindenki szeretni fog.
Viszont utánad már nem fordulnak.
Hogy mit hagysz ott az ágyon, az nem érdekes. Senkit sem izgat, senkit nem izgathat. Tulajdonképpen alig fogsz rá emlékezni, de azt tudd, hogy amint elkezd körvonalazódni, valami homályos felderengeni, minden újra beleomlik majd saját magadba. Újra és újra. És félő, hogy egyszer megint ugyanabban az ágyban találod magadat.
Húzd hát a lógó zsigereidet felfelé a fűszálon, ötpettyes!
Álmomban strandon vagyok. A strand nagy, a medencék között fák vannak, és nagyon sok ember. A háttérben egy nagy épület, ami nem tudom, hogy mit szolgál, de méretéhez képest egyáltalán nem barátságtalan. Sőt!
Egy cseppet sem emlékeztet szinte semmi egyik strandra sem, ahol valaha életemben megfordultam. Nagyon erősen süt a nap, hunyorgás nélkül jóformán alig látni előre. A medencéből kivezető lépcsőn fekszem hason, félig a vízben lebegve, két kezemmel könyökölök a parton, és boldog vagyok. Oldalra nézek, balra, és mellettem ugyanúgy fekszik valaki, akinek nem látom az arcát, mert pont szembe tűz a nap, és a vizes haja is takarja. Közöttünk van egy korlát, amibe az emberek megkapaszkodhatnak, amikor kilépnek a medencéből, és ami kicsit hasonlít a szegedi fürdő korlátjaira. Ilyen szürke, alumínium színű, íves szar. Legalább valami evilági is van. Pont köztünk.
Az idő rohan - az idő megállt. Hunyorítok.
