Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Ezeket olvasom

No komment

Sail with me

2013.08.13. 22:46 :: Fenehorizont 667

UPDATE!

Amikor ezt a bejegyzést írtam, nem gondoltam, esküszöm anyámapám életére, hogy nem gondoltam, 3 nap múlva élőben fogom hallani a Sail-t. Egyenest Amerikából, az usákokból jöttek nekem a Zöld Pardonba eljátszani. Csak nekem! :D

hererák.jpg

blame it on my ADHD-PI!

Az gusztustalan emberek kiszámíthatóak

Ez a szerencse. Vagy a sors. Vagy a karma. Mivé lenne ez a kurva világ, ha nem lennének azok? Valószínűleg már nem lenne minek mivé lennie. De hát, nagyanyámnak se volt kereke, így villamos se volt soha. 
Gusztustalanságaik körbe-körbe folynak, ugyanabban a mederben, egy olyan térgörbült terepen, ami mindig előrefelé, de mégis körben lejt. Csak egyszer kell felismerni a medret.

Szemléltetem egy, általam már most túldramatizáltnak (és utólag majd biztos nagyon viccesnek és nyominak) titulált kis meseszerűséggel, milyen az, amikor a rossz helyen lévő ember nem ismeri fel.
Sose írtam még mesét.

Tehátszóval, naakkor

Sötétedéskor ment, mendegélt a vékony, gyerekképű ember egy olyan világban, amiről tudta, hogy esténként furcsa dolgok történnek benne, de mégis ment, mendegélt. Csak ment? Valóban mendegélt ő? Bátor volt, vagy csak eltévedt? Gyáva, és netán menekült? Talán az utóbbi. Vagy mindegyik egyszerre. Ez lesz a húdetitokzatos homály a mesében. 
Fáradt volt már, mint a kivert fasz kutya, voltak a sípcsontján sebek dögivel, mert szokásához híven mindig odavágta valamihez, miközben a felhőket bámulva elmélázott. A drága, de terepen semmire sem használható, Kínában gyártott sportcipőjének többrétegű alja kezdett vészesen elkopni, néha már 20 méterenként kellett kiszedegetnie a kavicsokat a lukból, hogy ne nyomják a talpát, és tudjon tovább gyalogolni. Fejében furcsa gondolatok kavarogtak egy nyomasztóan gyönyörű, mocskosul tiszta, tök sötéten vakító, kettős világról, ahonnan jött, és amiben azért akart meghalni, hogy örökké éljen. Nem tudta, melyiket álmodta, és melyik volt a valóság. És már piszokul aludhatnékja volt. Tudta, mire besötétedik, meg kell húznia magát valami biztonságos helyen, de ezen a tájon olyan gyorsan bukott a háta felől lévő hegyek mögé a nap, hogy szinte fel sem fogta, és már sötét lett. Kicsit elkésett. Seggen lecsúszott egy partfal-szerűségen, a bokáját majd kitörte. Talán emellett a partfal mellett, gondolta... de inkább mégsem, az csak egy oldalról véd. Sehol egy biztonságosnak látszó zug. Egy pár gödör mellett ugyan elment aztán, de úgy ítélte, nem megfelelőek. Mint később kiderült, igaza is volt.
A talaj kissé furcsa állagúnak tűnt, és a szaga is olyan erősnek, de mégis valahonnan ismerősnek. Nem mondhatta, hogy undorító, de azt sem, hogy nem az. Olyan fura. És ismerős. Mintha már járt volna ott. Vagyis mintha folyt volna, bármilyen furcsának is tűnt ez neki, de mintha folyt volna valamikor, egy előző inkarnációjában, valamilyen formában azon a talajon.

Addig-addig botladozott, míg ismét egy partfal mellett találta magát úgy, hogy akkorra már az is megfelelőnek tűnt, csak tudjon végre egy jóízűt szunyálni. Az éjszakák hidegek ezen a vidéken, fázott is már, a hátát csak az a fekete sporttáskája melegítette, amiben soha semmi hasznos dolgot nem hordott, de mindig nála volt. Úgy döntött, megpihen. Lekucorodott, hátát a falnak nyomva, feje alá pedig a táskát rakva. Így kényelmes is volt, és a furán ismerős szag sem zavarta annyira. Bekapcsolta az mp3-lejátszóját, amiben az aksi akár 24 órát is bír, és Awolnationre aludt el.
Egy mederben.

Sail!

Álmodott. Azt álmodta, hogy valami undorító, ragacsos-gusztustalan, óriásira nőtt hüllőként tekereg, aki borzasztó éhes. Nem valami kellemes álom így, leírva, de ő nem riadt belőle fel, mert álmában evett, de mint az ilyenkor lenni szokott, sose lakott jól. Mintha már létezett volna ebben az állapotban. Előző inkarnáció? A nagy, kerek, lebegő fene se tudja.
Akkor kezdett szivárogni a gusztustalanság. A gusztustalanság úgy folyik, hogy maga előtt tolja a levét. Az a lé eleinte jóformán csak kellemesen meleg vízből áll, a vér és a belek, majd az igazi undormány csak utána sűrítik fel. Fokozatosan. Érezte, hogy átfázott testét körülveszi a melegség, elfolyik a tarkója mellett, a haját csiklandóan rányalva a nyakára, belefolyik a táskájába, a pólójába, a nadrágjába. Álmában ágaskodni kezdő faszának tövét izgatóan körülmelengeti, majd le a nadrágszárán át a cipőjén végig. Hanyatt fordult, mert már nem fázott. Kényelmes volt neki a pozíció. Álmában lebegett, és olyan, de olyan könnyűnek érezte magát, mint még soha életében. Micsoda ötlet volt ide lefeküdni... és még kételkedett T. szavaiban! A balgája. Ha tudná, micsoda érzés ez. Soha, de soha nem akart felébredni már, oda se akart érni, ahova indult, a visszafordulás szóba sem jöhetett. Itt, ez kellett. Ez az érzés neki, semmi más, örökre.
Aztán nekicsapódott valami furcsa állagú dolog a kinyújtott karjának, és  annak bizony nem volt kellemes az érintése. De érezte, a valami úszott is tovább. Minden rendben. A lebegés, a lebegés a legfontosabb, ami mindent felülír. Aput, anyut, T.-t. Mindent és mindenkit. De mintha megint nekiúszott volna valami keményebb állagú, takonyszerű cucc. Vagy csak képzelte? Mert már nem volt sehol. De aztán megint. És megint. Egyre sűrűbben. A delíriumból egy pillanatra kinyitotta szemeit, de csak résnyire, és oldalt mintha mozgást látott volna. Ezt is képzelte? Biztosan, és visszazuhant oda, ahol volt. Ekkor tekeredett az a valami a nyaka köré. Ezt már nem képzelhette, és úgy pattant ki a szeme a gusztustalan nyálkás súrlódásra, mintha homlokon csapták volna. És az a dolog mozgott! Istenbizony, hogy amikor hozzányúlt, érezte, hogy él! De sikerült leszedni, huhh. Körülnéz, és sehol semmi, csak a meleg áradat. Minden rendben. Minden rendben? Újra delírium, de ez már nem az igazi, elernyedt állapot volt, hanem a féléber alvásnak az a fajtája, amikor szinte 10 másodpercenként tudatához tér az ember egy pillanatra. De egyre tompább agyának nagyon kellemes volt még mindig, az tény. Ellazult. T. intelmei már eszébe sem jutottak.

És akkor jöttek.
Olyan dolgok fonódtak, tekeredtek köré, amikről már egy mikroszekundum erejéig sem gondolta, hogy majd továbbfolynak mellette, és valaha is visszafekhet. Jöttek, csőstül. Hallható, gusztustalanul puha cuppogással. Rámászott valami az arcára, amit annyira rémült vergődéssel csapott le onnan, hogy felülve a tüdejére szívta a körülötte szétfröccsenő meleg folyadékot. És az már nem víz volt. Fémes és büdös, undorító ízű lé, amit büfögésszerű hangon öklendezett vissza. És a lények jöttek, másztak, tekeregtek mindenhol! A lábán, az oldala alatt egy szétpukkant, ahogy megpróbált odébb evickélni, és ezek bizony éltek! Menekülni kell! Arcán olyan iszonyattal kezdte el kaparni a partfal trutymóját, hogy szinte látta magát kívülről, milyen szánalmasan gyáva lehet. Hol a táskája? A táskája nagyon fontos. Visszakapott, és baromi nagy szerencséjére éppen az egyik vállpántba karmolt. Félkézzel a falba markolva, másik kezével a táskát odacsapva kotort felfelé, és végre kiért a lába a kavargó nyálkából. Már csak a falon kell felmászni, de nem tud! Elkapta valami! Visszanézett, és valami ocsmányság, valami féreg tekeredett  a lábára. Vagy egy óriásira nőtt hernyó, vagy a kettő keveréke. Ordítva, kitárt karokkal csúszott vissza, segge vájatot hagyott a falon. Másik lábával megpróbálta lerugdosni, de nem ment. A kezére, a combjára tekeredtek, kisebbek, nagyobbak, mindenhol ott voltak.
Elájult.
Álom az egész. Mozogtak, lökdösték, de ez csak álom. Ki kell nyitni a szemeit! Ki kell nyitni a szemeit, és minden rendben lesz. Ökölbe kell szorítania az ujjait. Ámde nem volt már ujja, se karja, sem lába, sem emberi teste. Egy hatalmas, undorító, nyálkás hüllőszerű lény volt álmában, de olyan, ami szemeinek sárga izzásában felvillanó, akár többméteres féregszerűségek is csak kis gilisztáknak tűntek. Már nem zavarták a rajta csüngő, tekergő lucskok, sem semmi, csak enni akart. Egyetlen harapásának hullámai a szemközti partfalig csaphatták volna az összes gusztustalanságot. Kitátotta száját.

A parton tért magához.
Érezte, hogy emberi teste van, a tenyere emberi, amivel azonnyomban az arcához kapott, ami szintén az övé volt. Nyitott szájjal kapva a levegőt, rákjárásban hátrálva kúszott, kúszott minél messzebb, hogy biztonságos helyen okádhassa el magát, sírva, hisztizve, mint minden olyan ember, akit két lábbal rúgnak le egy felhő széléről, amin az előbb még a lábait lóbálta. Ott lóg a táska a fél vállán! Megvan az is! Hihetetlen. Lerázta onnan, nedvesen tottyant, lecibálta magáról a ruháit, amik leírhatatlan bűzt árasztottak, és nagyjából letörölte a testét velük.
Egyszál faszban, a táskát és a ruháit az oldalához csomóban fogva futott, amerre látott. Mert már látott, ugyanis az ég alja, a hegyekkel szemközt világosodni kezdett.

Előtte végre bokrok nőttek ki a homályból, és úgy zuhant le az első tövébe, mint az a mocskos kapca, amit a nagyapja dobott mindig a sarokba, mikor hazatért az erdőből. Mellkasa járt le-fel, mint egy pumpa, de a fejét még mindig a folyamra szegezve már tudta, hogy biztonságban van, és azt is, valójában hova is került az este. Meg azt is tudta, miért érezte, valamikor már folyt azon a talajon. Sőt, azt is, hogyan jutott ki onnan. Nem álom volt. Vagy mégis? Mindegy. A folyam távolabbi moraja innen már inkább tűnt komikusnak, és jobban hasonlított egy szartól eldugult WC-ben az öblítővíz bugyogására, mint magára a megtestesült undormányra. Erre a hangra aludt el.
Amikor a nap már az elviselhetőnél jobban tűzött a homlokára, akkor kelt csak fel. A halántékán legördülő kis izzadságcseppeket elkente, és elindult az erdő felé. Már bizonyos volt benne, hová is készült eredetileg.

Minden erdő előtt van egy mező, így itt is akadt. Úgy ahogy volt, meztelenül feküdt le. Karjait széttárta, lábait keresztbe fonta, és mint egy elbaszott, koszos Jézus-paródia, úgy bámulta a fehér felhőket. Olyanok, mint a tejszínhab! Teljesen olyanok! Minden csak álom volt? Nem, mert a ruháiból, a táskájából áradó szag kijózanította. Undorodva fordította el a fejét, és inkább játékból kinyújtotta az egyik ujját, hogy lekapja az égről a felhőcsücsköket és megegye. Persze, ha tudta volna, se tette volna meg, hiszen valamiből jönnie kell az esőnek még kora délután, ami lemossa ezt a sok szennyet. Tudta, hogy jönni fog, mert a horizont felé már eggyé olvadtak a habok, és szürkébb színűek voltak. Ki kell mosnia a ruháit is. Szigorúan kora délután, mert az erdő susogása még nappal is félelmetes, nemhogy este. Hiába tudta, hogy ott már baj nem érheti, sötétben, a történtek után az első pocokneszre tán meg is állna a szíve.
Mi történt volna, ha a meder közepén fekszik le aludni egy gödörbe, és nem a part mellett? Hogyan menekült volna úgy ki időben? Miért nem kelt fel az első gyanús súrlódásra? Vagy legalább a harmadikra? Az ötödikre? Miért feküdt vissza, miután a nyakába akadt az a dolog? Miért nem hallgatott T.-re? Teljesen mindegy, hiszen a nagyanyjának se volt kereke.

Az esőig úgy saccolta, biztonsággal van még másfél órája. Az mp3-lejátszó!! Ott volt a fülében a hallgató, de a végén semmi sem lógott. A nadrágzseb! Odakapott a bűzlő kupac felé, és undorodva belenyúlt a még mindig nedves zsebbe, és benne volt! Kis hálás, strapabíró téglatest, a jó büdös kurvannyát! Letörölte, de a párás kijelzőn nem látott semmit. Jajj, csak működjön! Érezte, hogy fog. Bekapcs, hosszan nyomva. Most biztos tölt. Bedugta a zsinórt. Hányszor kell megnyomni, hogy megtalálja a zenét, ha működik? Négyre tippelt. 1, 2, 3, 4. Semmi. 5? Bámm! Elindul a zongora, vagy mi a rák. Hála akárkinek!

Sail!!

Alszik, mielőtt elindul oda, ahova eredetileg akart.
Haza.
Addig kibírja az aksi, tutira. Nem nagy az erdő és veszélytelen is, de mindenképpen nappal kell átmennie rajta.

A jó embereknek mindig van otthonuk.
Újra azt álmodta, hogy átalakult és éhes, de felébredve már nem emlékezett rá. Ettől függetlenül még félig öntudatlan állapotban kitúrta a nadrágjából a bizonyára működésképtelen telefonját, letörölte a kijelzőjét, és megnézte magát benne. A pupillái milliméteresek, szemei zöldesszürkén világítottak vissza rá. Ijesztő látvány volt, de minden rendben.
Saját maga nézett saját magára.
Jött is az eső.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csinaldugy.blog.hu/api/trackback/id/tr75459597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.