Avagy egy szigorúan politikamentes gigamega atombejegyzés arról, hogy:
miért akarunk a SZABADSÁG-gal megszabadulni minden felelősségtől, és egyszerűen azt csinálni, ami kényelmes; miért kezdünk irtózni az EGYENLŐSÉG-től, amint valakivel azzá válásunk már áldozatot követelne tőlünk; miért nyugtatjuk mindeközben lelkiismeretünket TESTVÉRISÉG-ről papolással.
Szerintem az emberek önzők. Szerintem az emberek nem önzők.
Az emberek önzők, mert mindig, minden körülmények között saját maguk boldogulását tekintik elsődlegesnek, és nagyon jól tudják, hogy boldogulni legtöbbször csak mások kárán, vagy szimpla ignorálása árán lehetséges - és ez rendben is van.
Az emberek nem önzők, mert nagyon jól tudják, hogy boldogulni legegyszerűbben csak és kizárólag közösségben, másokhoz csatlakozva, alapjaiban egységes, érdekellentétek nélküli csoport segedelmével erősebbé válva lehetséges - és ez rendben is van.
A kezdetek... nos a kezdetek lényegében nem is kezdetek, mert az félrevezető fogalom, hiszen ez a "kezdetek" valójában az emberiség történelmét szimbolizáló óra-számlap utolsó percét jelző kattanásig tart. Majdhogynem eddig az utolsó percig az emberek a létezésükért küzdöttek. Küzdöttek az életben maradásért, az ételért, az életterükért, az otthonukért. Nagyon tisztán le voltak osztva a szerepek, hogy adott képességei szerint ki milyen pozíciót foglal el ebben a küzdelemben. És a hangsúly az adott képességek szerinti leosztáson volt. Hiszen volt, aki okosabb, volt aki egyszerűbb, volt aki ügyesebb, volt aki bengább, volt aki gyengébb és volt aki erősebb adottságokkal bírt ebben a küzdelemben, számtalan fontos területein az életnek. Voltak vezetők, voltak stratégák, voltak katonák, voltak spekulánsok, voltak munkások, voltak földművelők, voltak rablók és gyilkosok stb. Mindenki a képességei és korlátai szerint tudott, vagy nem tudott érvényesülni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindenki jussa jogos volt, hiszen végletes, kivételt képező állapotok mindig és mindenhol előfordulnak, de ha akkoriban jól belemetszünk az emberhalomba, akkor a metszedék nagyközepében valószínűleg az emberekhez adott képességeik szerinti adott jussot fogunk találni. Nem is tehetett volna másképpen, mint él ezekkel a képességekkel, hiszen máskülönben elpusztul. Az emberek életét tapasztalatok, ezredéves beidegződések korlátozták és irányították úgy-ahogy, de legtöbbször hatékonyan. Tudták, hogy mi a jó, és mi a rossz, és erre bizonyosságot cselekedeteikre adott évezredes visszaigazolások adtak. Egyéni és csoportérdekek szimbiózisa volt az élet.
Ámde-ámde, az ember, mint olyan, az nagyon szereti a kényelmet. Ősidők óta a kényelemre törekedett, kőbaltát pattintgatván is azon járt az agya, hogy mennyivel könnyebb így arcbaverni a kardfogú tigrist, mint egy bottal.
Most nagyvonalúan átugrok olyan 2-300 000 évet, nagyjából időszámításunk után 1600 körülig, de csak azért, mert megtehetem, hiszen úgy gondolom, nem szükséges ragozni a beidegződések, hagyományok és korlátok ellen fordulásig eltelt időt, mivel addig a túlélés és az ahhoz szükséges képességek birtoklásának viszonya egy lefelé görbülő négyzetgyök-függvény szerűséget alkotott.
Ez a függvény nem megállt görbületében, hanem először elkezdett picit ugrálni, mígnem mára úgy néz ki, mint egy EKG-görbe és egy bolti vonalkód házasításból született...izé...lószar.
Ugyanis, mire az emberiség szerencsésebb kultúrába született hányada tömegesen megengedhette magának az addiginál lényegesen kényelmesebb, kevésbé a puszta létezés biztosítására szolgáló életet, megjelentek az első főállású moralisták.
Valószínűleg már korábban is bontogatták szárnyaikat, hiszen semmi ilyesmi nem történik hirtelen, mindenesetre kell egy kezdetet adni neki. Mint ahogy meg is kell neveznem ezt a moralistát, és olyan jellemző tulajdonságokkal kell felruháznom, ami lehet, csak külön-külön volt meg több ilyen emberben, és az is évszázadok előzményei során alakult olyanná, amikből össze lehet gyúrni ezt a fajta embertípust. De a szemléltetésért szükséges.
A főállású moralista életében jóformán ismeretlen fogalom a küzdelem, jussai képességeitől függetlenül szállnak rá, és emiatti kényelmében lelkifurdalást is érez. Mivel az ember agya magának az agy tulajdonosának átbaszásában csillagos pirospontos föléhúzott ötösre vizsgázik mindig, ezért az ember a legritkábban hagyja magát önmaga előtt szégyenben. A moralista is így tesz, és lelkifurdalásában elkezdi keresni a különböző utakat helyzete jogosságának önmaga előtti bebizonyítására.
A életben maradás, vagyis a későbbiekben inkább már a számára fontos státuszért való küzdelem nélküli élettől ez a moralista megzavarodik. Zavarodottságában nem teheti, hogy saját lelkét, saját személyének a világhoz való viszonyát kezdi el vizsgálni, hiszen abból számára semmi, de semmi pozitív nem származna, csak maximum rádöbbenne, hogy egy ingyenélő, mihaszna senkiházi, aki két szalmaszálat nem tett addig keresztbe semmiért, és aki az ezredéves hagyományok, beidegződések által korlátozott és irányított világban nem más, mint egy kakukktojás. Most vonatkoztassunk el a kakukktojás mára pont ebben a bejegyzésben taglaltak miatt is pozitívvá vált fogalmától, és maradjunk a tényeknél. A kakukk ugyanis egy kibaszás a madártársadalommal, mivel orvul tojja bele más fészekbe burokban a kölkét, és azt más madár neveli fel.
A kakukk egy köcsög, és a tojásából is az lesz.
Érzi ezt a főállású moralista is, hogy ő nem ide való, és hogy amiért mások küzdenek, az neki pl. egy cím és felelősség nélküli örökség révén az ölébe hullott. Mivel magát a világ tükrében nem mérheti, mert aszerint neki semmi keresnivalója abban a világban, ezért a világot próbálja a saját lelkifurdalása által irányított gondolataihoz, következtetéseihez passzintani. Ha nem passzolnak azok a gondolatok, akkor a világon farag.
De hogyan lehet a világot magát ilyen célirányosan magunknak megfelelővé formálni? Természetesen a létező hagyományok, ezredéves beidegződések és korlátok megkérdőjelezésével. Ámde ha egyszer ebbe beleveti magát az ember, el is kezdődik a lefelé húzó spirál, hiszen minél több, a világot addig mozgató elemet vizsgál, annál bizonytalanabb lesz, mivel újabb és újabb kritériumokra bukkan, melyek szerint neki semmi keresnivalója nincsen. Mivel -mint írtam- az ember saját maga előtt sosem akar megszégyenülni, ezért teljes mértékben az addigi útjára vezető gondolataihoz kezdi mérni a világot, természetesen saját magát hozva ki győztesnek azzal szemben.
Nem ő a rossz, hanem a világ.
A spirálon lefelé haladva újabb és újabb, létet meghatározó, szerteágazó tényezők után kutatva függetlenedik a világtól, és saját bizonytalanságától irányítva épít magának újat. Ő maga alakul a világgá - a lehető legrosszabb értelemben, hiszen vissza-visszatekintvén, még mindig nagyon nem passzol ahhoz, ahonnan indult. Egyre bizonytalanabb lesz.
Az főállású moralistánál nincsen bizonytalanabb a Földön. A ilyen ember fő ellenségei közvetlenül a többi ember létét meghatározó beidegződések lesznek, közvetve tehát a többi ember. Hiszen az ő egója, azaz az ő világa jobb kell legyen, mint az, ahonnan indult, és ami úgy meghatározza a többi ember létét.
És hogy mi határozza meg a többi ember, a nagytömeg létét, azon ők, a nagytömegben nem gondolkodnak, hiszem ha megtennék, elmorzsolódnának a küzdelemben. Évezredek alatt mindig készen kapták, apától és anyától fiúra és lányra. Nem tehetik meg, hogy elemezzék, hiszen nincsen rá idejük. Ideje csak a kényelmes embernek van.
A kényelmes ember tehát ott áll, ahol a part szakad: minden hamis, ami eddig meghatározta az emberek létét, csak és kizárólag ő maga igaz.
Isten halott! Kiáltja az emberek istene felé.
És nem veszi észre, hogy az emberek istene nem halt meg, csak beleköltözött a fejébe. Ő maga is isten lett. Ez az isten tagadásból született, az emberek istenének a negációja.
Megszületett az egoista.
Az egoista istene egy reakció tehát a világra, a spirál végén, és mint minden reakciónak, ennek sincsen értelme az akció nélkül. Az akció a reakcióra hat, majd a reakció akcióvá válik, és visszahat. Az egoistánál éppen a reakció dolgozik, és el akarja nyomni az akciót.
Minden erő, minden jelenség, minden élőlény a korlátai által határozott. Mindennek úgy van értelme, ha vannak határvonalai, különben csak egy nagy büdös semmit kapunk. Az tömegemberek istene is korlátok által határozott, mely közvetetten a tömegembert is azok közé a korlátok közé szorítja. A jó és a rossz közötti korlátok közé. Ezen korlátok létét soha senki nem kérdőjelezte addig, hiszen évezredes tapasztalatok szerint állnak ott, ahol, és ha valaki áthágta őket, tudta, éppen melyik oldalán áll. Az ő jogos jussa, ugyebár. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen áthágás könnyen az életébe is kerülhetett.
A reakció akcióvá válik, és ellentámadásba lendül.
Az egoista istene az emberek istenének korlátait figyelembe véve nem létezhetne - ebből indult az egész folyamat, így a front is ezen okból nyílik.
Az ellentámadás a korlátok lebontására irányul, ugyanis így lehet érdemben hatni. Mivel a kényelmes embernek soha nem volt szüksége ezen korlátok általi terelésre, könnyedén megteheti ezt. Neki nem kellett önzetlenül falkába verődve küzdeni az életért, mert egyénként megkapott mindent, ezért az emberek gyarlósága, önzősége lesz a célpont, melyet a csoportban létért küzdés tartott addig kordában. Addig kecsegteti az amúgy is egyre kényelmesedő tömegemberek önzőségét, míg egyénekre nem bomlik a csoport, ki nem lazul a fék. A korlátok jóformán önmaguktól szűnnek meg! Ami eddig rossz volt, az a jó lesz, és fordítva. Ami addig a létet meghatározta egy közösségben, alapjaiban kérdőjeleződik meg egyénenként.
Mondja is bőszen ezért a főállású moralista az embereknek, hogy csináljanak bármit, amihez kedvük van, és amit az egyéni önzőségük diktál! Hiszen a csoport, ami kordában tartaná őket, neki lelkifurdalást okoz, ugyanis annak kívánalmainak élethelyzete miatt sohasem kellett megfelelnie.
És a főállású moralista jól érzi magát. Felsejlik előtte egy olyan a világ képe, melyben az egoistában lakó istennek már van létjogosultsága, hiszen lebontotta azokat a korlátokat, melyek ellehetetlenítették korábban, és amik a spirálba taszították.
De tudjuk, hogy az akcióra jönnie kell ismét a reakciónak. Mivel az egoista istene az emberek istene által okozott lelkifurdalásból és bizonytalanságból született, ezért az egoista istene az ellenreakciók által mindig ugyanide lökődik vissza.
Megszületett tehát a Felvilágosult Ember.
A felvilágosult ember léte az örökös bizonytalanság. A lelkifurdalásból cselekvés. A benne lakó isten csak úgy létezhet, ha az emberek istenét támadja, ezért egoizmusának minden ellensége, ami a tömegember barátja.
Ahogy telt az idő, haladt előre a világ, egyre több ember, tömegember engedhette meg magának a kényelmes életet. Nem kellett már a létért szó szerint küzdeni, így könnyen mehetett a felvilágosult ember bizonytalanságától és lelkifurdalásaitól eredő, ámde nagyon vonzó mézesmadzagjai után, melyek nem szolgálnak másra, kizárólag a tömegember addigi világának szétrombolására, az egoista ember istenének létérdekében.
A felvilágosult ember SZABADSÁG-ról beszél, amely nem jelent mást, csak azoknak a korlátoknak a lebontását, melyek a tömegember addigi a csoportlétében létszükségletnek bizonyultak, és amik a felvilágosult embert sohasem befolyásolták.
A felvilágosult ember léhűtő jódolgában lelkifurdalásból szolidaritást vállal a szegényebb tömegemberrel, felpiszkálva annak önzőségét, és EGYENLŐSÉG-ről beszél úgy, hogy ő maga esne a legjobban kétségbe, ha azokkal kéne egyenlőnek lennie, akik mellett ő úgy gondolja, kiáll.
A felvilágosult ember TESTVÉRISÉG-ről beszél, miközben egójának a tömegemberek valójában az ellenségei, melyeket meg kell semmisíteni.
A felvilágosult ember végső bizonytalanságában mindent támad, ami a korábbi világra emlékezteti őt, és minden megvetendő, ami a tömegembernek fontos, vagy az volt.
Ami a tömegembernek tetszik, az giccs.
Amit a tömegember hallgat, az populáris szar.
Amit a tömegemberek éreznek, képmutatás.
Ami a tömegembernek fontos intézmény, az neki idejétmúlt, túlhaladott hülyeség.
Akiket a tömegemberek kivetnek maguk közül, azokat ő modorosan, a tömegemberek felé fordulva preferálja úgy, hogy valójában nem a kivetett húz hasznot belőle, hanem csak a tömegembert támadja az aktussal.
Ami a tömegember korábbi, csoport-létét meghatározta, mint pl. felelősségvállalás, áldozatkészség, számára csak a bizonytalanságot jelentik, hiszen arra emlékeztetik, ahonnan indult. Ezért ezeket relativizálja, bagatelizálja, kritikai kontextusba helyezi, így mentve fel a maga kényelmes létét.
Ami a tömegembernek egy közösségben való kitűnéshez fontos dolog, pl. bátorság, alázat, szelídség, mértékletesség, udvariasság, őt mind-mind saját, korábbi sikertelenségeire emlékeztetik, így megveti ezeket.
Amikor a felvilágosult ember saját bizonytalanságát leplezvén, lelkifurdalását kompenzálván bármit is tesz, azt mindig úgy teszi, hogy fél szemét a tömegemberre vetvén cselekedetei hatását vizsgálja.
A felvilágosult ember saját lelkifurdalását úgy kompenzálja, hogy másokban próbál lelkifurdalást kelteni. Önmagát sohasem vizsgálja, mivel egója miatt önreflexióra képtelen.
Ha nem így tenne, istene reakció nélkül maradna, és megsemmisülne.
A felvilágosult ember mostanában kezdi észrevenni a bránert a szájában, amikor a már megszokott tájon, a tömegemberek hűlt helyén, a ledöntött korlátok között rohangálva keresgél, és lassan nemhogy ép korlátot, de már tömegembert sem talál.
Persze találhatna ő ledöntésre váró újabb korlátokat, csak másmilyeneket és máshol, és tömegemberre is bukkanhatna ott, ha képes lenne szétnézni mondjuk a saját háza tája körül, de ahhoz még nem fordult elég érett korba. :)
