csináld úgy!

Mi a jó? Semmi. Illetve minden. Ki dönti el, mi a jó? Ami nekem jó, az másnak lehet, nem jó, és fordítva. Van egy döntőbíró, az atyaúristen, aki majd szépen leosztja a kategoriákat, és mindent passzentosan, a neki tetsző feliratú dobozba pakol, és akkor az olyan lesz, ha a fene megeszi a másikat, akkor is? Persze. Ki az? Hadd lássam! Rugom arcon egyből. Mi a szép? A giccses kőoroszlán a kerítéskapun, vagy a cirádás, kunkori minta, mert a sok hülyének az tetszik? Hagyjatok már békén ilyenekkel. 'Szép'. 
Ezerminden lehet szép nekem, ami másnak nem tetszik, sőt! egész sokszor úgy veszem észre, hogy direkt az tetszik, ami másnak nem Lehet ocsmány, amit agyonajnároznak mindenféle ízlésficamos senkik. Egyszerű ez, mint az e=m*cénégyet, bazmeg. 'Szép' kislány, 'jó' ember, jó kislány, szép ember, jószép, emberkislány. Maguk se tudják már, mire értik ezeket a gumifogalmakat, amik csak nyúlnak-nyúlnak, mint a rétestészta, míg szét nem szakadnak az asztal sarka felé, hogy aztán lehessen foltozgatni, tapasztgatni, azt majd ott találja magát a hülye, ahol a part szakad. És? Ment vele valamire? Nem hát.
Megnézném én azt a jó embert egy-két olyan pillanatában, amikor senki sem látja, és amikor nem is akarja, hogy lássák mások. Belemásznék az agyába, kognitívan kikutatnám az összes kis nyamvadt, rejtett gondolatát, amik létezéséről ő sem tud, megmarkolnám, míg vonyít, hogy utána beleröhöghessek az álszent pofájába egy jó nagyot. Megnézem azt a szép lányt, a ronggyá szolizott bőrével, meg az ostoba arcával. Kábé annyi az élete, hogy elmegy tuctucra, aztán ottan rázza a seggét, míg oda nem megy hozzá valami kopasz fasz. Hülye picsa.

Bezzeg te! A te érzékeny lelked, ó, az a sokat szenvedett, meggyötört, csudás kis ékszerdoboz! Azt ki veszi észre? Annak rejtett, mások által nem, vagy csak alig érzékelt gyönyörűségeit ki fogja előbányászni az ostobák közönyétől és nemtörődésétől páncéllá kérgesedett rétegek alól? A különleges, bámulatra méltó személyiséged kinek elismerését fogja kivívni? Ki törődik azzal a rengeteg, cementzsáknyi nehézségű gondolattal, amik ott nyomnak, ott bent, a kis árva kobakodon belül? Ki mutatja neked az utat, ha szükséged van rá? Ki fog pátyolgatni, ha elárvultnak érzed a drágajó, hatalmas, dobogó szíved? Ki fogja észrevenni azt, aki valójában te vagy? Ki dícséri a nagyonjó fotóiat virágokról, állatokról, meg a természetről? ki dícséri meg a gondos fotosoppos utómunkát? Kinek tetszenek a csinos/lezser ruháid? Ki veszi észre a kedvenc zenéidben az Egyéniséget? Ki hatódik meg és ki nevet veled együtt a kedvenc filmjeiden? Ki érzi jól magát azokon a különleges, kis számú közönségnek rendezett programokon melletted? Ki mondja őszintén egyetértően bólogatva a neked tetsző dolgokra, hogy 'valóban'? Kivel osztod meg azokat az élményeket, amik csak és kizárólag, egyes-egyedül a tieid, és amik ott dörömbölnek visszaigazolásra várva? Ki fog melletted állni akkor is, ha beköszönt az ősz?
Ki a faszom vesz már észre?
Meddig alakítgasd még fájó áldozatok árán úgy, mint a gyurmát a világról alkotott képedet, hogy végre fogyaszthatóvá legyen valakinek?

Szerintem tudod a választ. :)