avagy: csináld úgy-féle szabad asszociációk I.
magyarázzad! csináld úgy, azt, ahogyan neked jó!
nem is úgy, ahogyan neked, vagy másnak jó, hanem ahogyan igaziból jó! úgy általánosságban véve. jó lehet bárki szerint bármi, ami valójában egy szar. sőt! a legtöbb ember által jónak tartott dolgokról már úgyis ezerszer bebizonyosodott számodra, hogy fabatkát sem érnek. a 'jó' olyan megfoghatatlan jelző. jó lehet egy kocsi, egy zene, egy csaj vagy egy férfi. bárki szerint bármilyen. jó lehet egy film, egy nagy zabálás, vagy egy buli stb.
a valódi jó dolog csak számodra látható!
olyan, amiből levonod az igazán mély tanulságokat, és ami megérinti a lelked egészét. olyan érzéseket kelt benned, amiket nem is tudsz megosztani senkivel. hiszen ki is foghatná fel a benned kavargó dolgokat azok összetettségében és bonyolultságában? senki. te tudod csak egyedül, hogy milyen értékes ember vagy. illetve nem is tudod, inkább érzed. mondjuk az 'érzed' is elég sejtelmesen hangzik. mondhatni nyálasan, de jobbat egyszerűen nem tudsz erre jellemzésképpen. érzed, hogyan feszít, hogyan tolul benned a bizonyosság, hogy más vagy. különb, mint a többiek. ha a fene fenét enne se tudnád elmagyarázni, hogy ez a másság miben merül ki, így inkább csak a viselkedéseddel jelzed a körülötted hömpölygő tömeg felé, akikben a barátaidat, ismerőseidet, a futólag megismert embereket és a birkacsordát azonosítod. apró rezdülésekkel kommunikálsz, melyekre a reakciót egy analitikus precizitásával méricskéled, vizsgálod, elemzed, remélve, hátha egyszer megtalálod azt a szikrát, ami a bizonyosságot végre lángra lobbanthatja, és az érzések tudássá alakulhatnak. valószínű, erre várhatsz életed végéig. vagy addig, amíg a föld bele nem zuhan a napba. olyan már ez a pillanat számodra, mint valami fizikailag megfoghatóvá, szilárddá átlényegült, végtelen távolban lévő pont, amit csak a remény nyúlós, láthatatlan pókfonala köt össze veled. és hát, tudjuk azt a marhanagy bölcsességet, amit emberfia nem mert még közhelyként aposztrofálni: a remény hal meg utoljára (a gömbhal meg előbb, vagy hogy van ez...).
egyedül vagy ebben a nagy, büdös világban.
elfogadtad már magadban, kész, szevasz. nincsen mit tenni, ez van, ezt kaptad, így hozta a sors, vagy a karma; így alakította ki a jóisten, a jézuska, xenu vagy a húsvéti nyuszi. ahogy tetszik. mindenki válassza ki a neki megfelelő magyarázatot arra, miért teszi azt az ember, amit tesz, és miért alakulnak az életpályák egy látszólag logikus, eleve elrendeltnek tűnő úton. legfeljebb kiröhögöd, mert te úgysem hiszel ilyenekben. minden ilyen baromság megszemélyesítés csupán az okok és következményeiknek piszkosul bonyolult hálójára. isten, sors...persze.
ülsz az asztal előtt, eszedbe nem jutna leverni az előtted álló vizespoharat a tetejéről, ámde páff! egyszercsak gondolsz egyet, és mégis megteszed. te teszed meg, és az egészet a te agyad irányította! ha abban az egy ezred másodpercben úgy döntesz, hagyod békén, most nem kéne takarítanod az üvegdarabokat a földről. de mégis takarítod. ha létezik egy univerzum, egy párhuzamos világ, amiben a poharat békén hagytad, és a víz még két napig ott rohadt benne, akkor ilyenből kismilliónak kellene létezni. minden pillanatból újabb és újabb univerzumoknak kéne kipattanni, melyekben nemhogy a pohár maradt a helyén, de tán lehet, ott se tudott volna maradni, mert nem lenne abban a lakásban, aminek konyhájában ezen filózól. lehet, az asztal se lenne ott, de a lakás és te sem. minden egyes, szétfrecskelő univerzum újabb végtelen számú darabbá osztódna még abban a másodpercnél sokkal kisebb időben. marhaság.
egy világ van, egy irányú benne a történések vonala, amin biza csak te tudsz változtatni. ez persze jól hangzik. rengeteg reklámszöveg sujkolja a fejedbe, hogy rajtad áll minden. mintha az olyan kibaszott egyszerű lenne. szemben az árral, szemben az egész tetves világgal aztán marhára könnyű csak úgy hipp-hopp, változtatni az élet menetén. rajtad múlik, rajtad múlik, rajtad múlik! hogyne. hiába múlik rajtad, ha a körülötted lévő idióták folyamatosan gáncsolni próbálnak, és még utánad is rúgnak, ha nem sikerül. aztán persze ki is röhögnek. mit tudják ők, ki vagy te? érdekli is őket...szikrányit sem. hogyan magyarázod el nekik azt, hogy mi a jó? hogy mi az univerzális értelemben vett értékes. hogy ki vagy te és mit akarsz. hogy mi az igazság, aminek te csendes, szerény birtokosa vagy, és amit teherként hurcibálsz magad után.
néha úgy érzed, mindenki hülye. persze ezt mondani nem akarod senkinek. nincsen hozzá kedved; de ha lenne, akkor sem értenék meg, miért gondolod így. hogyan érteted meg a melletted gyalogló és pofázó, a veled szemben ülő és látszólag együttérzőn bólogató, vagy a telefonvonal másik végén panaszkodó barátoddal/barátnőddel, hogy miképpen fest az a kis sziget, amin tengeted napjaidat? meg minek magyaráznád, hisz nem is kérdezte. soha nem is fogja, mert magasról szarja le. hogyan érteted meg az egyedül, egy szem égő tűz társaságában, barlangban éldegélő emberrel, aki egész életében csak a falon táncoló árnyképeket látta, hogy milyen a kinti, valós világ? (bocs, platónka:)
csak magukkal törődnek az emberek.
kivéve téged. néha úgy érzed, folyamatosan csak adsz és adsz, önzetlenül, a legminimálisabb ellenszolgáltatást sem várva cserébe. meghallgatod, együttérzel, segítesz. elmész, ahova szeretnék, megcsinálod, ha kérik, elhozod, amit akarnak. törődsz velük, pedig nem érdemlik. ha megkérdezed magadtól, hogy mindezt miért teszed, konkrét választ sosem kapsz rá, csak valami sejtés csillan fel olyan, mások számára ismeretlen vizek tetején, amikre biza még neked sem tanácsos sokszor evezni. ez a sejtés táplálja a reményt, a remény ad erőt ahhoz, hogy olyat tegyél, aminek visszatükröződését egyszer talán, hátha, esetleg meglátod valaki szemében.
hátha, egyszer.
volt már idő, mikor azt gondoltad: ez az, igen! megvan! aztán persze hamisnak bizonyult minden. megint túl jó voltál, megint túl önzetlen. naív idióta.
mindenki csak magával törődik.
mindenki csak magával törődik.
gusztustalan. az emberek arra jók csak, hogy saját életüket téged kihasználva valahogy kényelmesebbé tegyék, és ha eljön az idő, hogy nekik is energiát kellene pazarolniuk rád, hanyatt-homlok rohannak el, messzire. pedig te...te aztán áldozod a drága energiádat bármikor és bárkire, akinek szüksége van rá, hogy vámpírként leszívja. megfeszülhetsz, akkor sem jutsz egyről a kettőre. sőt! mintha inkább visszafelé haladnál, a nullához.
kapja be a faszt az összes ember! szánalmas idióták. utálnivaló mocsok mind! rohangálnak, mint a hangyák le-föl, és fogalmuk sincsen, mihez kezdjenek magukkal, mielőtt megdöglenek. nem találnak, mert nem is keresnek semmi olyat, aminek tényleg van értelme.
nem gondolkodnak.
te gondolkodsz. annyi mindent gondoltál már végig, hogyha egy titokzatos lény, akinek sem teste, sem arca, sem végtagjai nincsenek, csak hangja és szemei, arra utasítana, hogy azonnal írd le egy kockás füzetbe, csak ülnél ott felette anélkül, hogy akár egy betűt le tudnál rá vakarni. hogyan is kezdenéd? mivel? mi lenne az első szó, ha a névelő már megvan?
persze a lényt nem érdekelné, hisz úgyis tud mindent.
furcsa ez a lény, mert mintha tényleg létezne...
...persze szigorúan csak a képzeletedben, hisz buzgó, konzekvens ateista vagy!...de gondolj bele! ott létezik, és csak egyetlen célja van az ő életében, vagy micsodájában, és az az, hogy téged figyeljen és ellenőrizzen. sokszor van jelen, vele tengeted napjaidat, de legtöbbször észre sem veszed. ha mégis, nem úgy kell elképzelni, mint a meghasadt agyú zakkant mellett kajánul vigyorgó alakot az emberek bolondokról alkotott képzetében. nem. csak a háttérből, sunyin lapulva várja el, hogy bizonyíts neki. aztán csak néz tovább. persze ezt sem szemtől szembe teszi, hanem kissé oldalról, a látásod periférikus részéből. esetleg hátulról. jóformán érzékelni is alig lehet. néha meg is szólal. ezt se konkrét hangként azonosítod, de ilyenkor tudod, hogy két lehetséges dolog váltotta ki a pofázást: valamit vagy nem megfelelően csináltál, és nem úgy történtek a dolgok, ahogyan szeretted volna; vagy a jövőben valami olyan vár rád, aminek kimenetelétől kicsit tartasz, és elképzeled magad abban a szituációban. ami ebben az egészben a furcsa, hogy nem rossz érzés, mert gondolatban minden esetben, mindig korrigálhatsz. hasonlóan az időpillanatokból kibuggyanó, képzeletbeli párhuzamos univerzumokhoz, a lény minden, az ő hatására megváltoztatott gondolatodra úgy reagál, mintha az előző gondolatod, ami kiváltotta a reakcióját, soha nem is létezett volna. mindenkit képes megszemélyesíteni, aki eléggé foglalkoztat ahhoz, hogy törődj vele. jófej. ha valami csoda folytán átlényegülne igazi emberré, tökéletesen értené, ki vagy te valójában. persze nem fog, nyilván. nem vagy te hülye. amúgyis, ha valakinek megpróbálnád elmagyarázni ezt, tuti biztosan csudabogárnak tekintene, és lehet, kurvára nem jó és trendi értelemben...:D
pedig csudabogárnak lenni menő.
csudabogár.
a jó és trendi értelemben vett csudabogarak után nedvesedik a lányok bugyija, és ilyenre vágynak a szegény, szentimentális férfiak is. olyanokra, akikben megvan az a bizonyos plusz. aki más mint a többi! te pont ilyen vagy - természetesen jó és trendi értelemben! olyan romantikusan. úgy, mint az amelie csodálatos életé-ben a nő, vagy mint a makulátlan elme örök ragyogásá-ban a férfi. szereted a párhuzamokat az ezekhez hasonló filmszereplőkkel, hiszen ők is különlegesek, ahogyan te. jó andalogni olyasmiken, hogy a való életben is jön majd az ellenkező nemű herceg vagy hercegnő, aztán piffpaff, minimális, ámde annál izgalmasabb történések lezajlása után áll előtted, és a szemében...ott ragyog a szemében az, amit állandóan kerestél!
persze erre kevés az esély, de hát a gömbhal előbb, ugye ;)
node addig is: fel a fejjel! csillogj-villogj, titokzatoskodj! légy sejtelmes, művészi és menő! ha belefáradsz az emberekbe, dörgöld az orruk alá személyiséged különös, egyedi varázsát! mást úgy sem érdemelnek, mert szánalmas szar mind. had pusztuljanak legalább az irigységtől, ha mástól az istennek nem tudnak!
(folyt. köv.)
