Mint hamarosan házasodó férfiú, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a jeles esemény csak huszonhatod sorban szól majd rólam. Akárhány lakodalmat idézek fel emlékeim között, azok jelentős részében - kicsit távolabbról szemlélve az eseményt - csak akkor találtam el messziről biztosan a vőlegény személyét, ha az a menyasszony mellett állt.
A vőlegény nem érdekel jóformán senkit. A vőlegény, hát ő csak ott van. Leledzik. Bámészkodik, hümmög, mosolyogva fogadja a gratulációözön néha ráfreccsenő részét, és elengedhetetlen tartozékként igyekszik követni az események folyását úgy, hogy tudja: ha ráterelődik a figyelem, akkor az csak bajt jelenthet.
S azt hiszem, ez így van jól.
Pont a bajt szeretném mindenáron elkerülni, és ebbéli igyekezetem során legyártottam már pár olyan szituációt, amikbe belegondolva igen kényelmetlenül érzem magam. (Ezt mondjuk biztosan nem segíti, hogy mostanában a munkaidőm jelentős százalékát töltöm el a Youtube-on fellelhető eszméletlenül kurvavicces esküvői bakiválogatások nézésével.)
Úgyhogy nézzük, milyen eshetőségek és szituációk tehetnék tönkre félelmeim szerint a jeles eseményt.
Danolás
Mivel városban, egy lakótelepen, irtózatos köcsögök között nőttem fel olyan igazi, hamisítatlan, gyári urbánproli-létben, amilyet csak a kilencvenes évek tudott magából kiokádni, ezért egy darab nótát sem ismerek, az Utcára nyílik a kocsmaajtó kezdetű néhány első sora kivételével. Vidéken meg ugye sok ember + alkohol = nóta. Olyan, és annyiféle nóta, hogy minden egyes alkalommal azon filózom, hogyha az emberek azt az agykapacitást, amit ezek megjegyzésére fordítanak, innovatív módon a gazdaság különböző területeibe fektetnék, vajon Németország előtt lenne-e a magyar vidék GDP-termelésben, vagy éppen csak szorosan utána.
Szinte látom magam előtt, ahogyan mindenki rázendít, és én, mint vőlegény nyomoronc módon ááööűűű-ket tátogva próbálom követni; ez minden bizonnyal feltűnő lesz, ezért kinéznek, megszólnak.
Tánc
Életem legrettegettebb szava. Minden zsigeremből őszintén gyűlölöm az összes olyan mozgást, amit táncnak lehet nevezni. Fiatal koromban, amikor már rádöbbentem, a diszkó nem jó dolog, plusz semennyire sem hatékony számomra az ún. csajozás szempontjából, így már nem is erőlködtem, csak sodródtam, az volt a kedvenc időtöltésem a táncolás címén előadott borzalmas mozgásegyüttes közben, hogy megpróbáltam elképzelni, mit szólna egy földönkívüli, ha levetítenék neki a produkciómat zene nélkül, egy sötét szoba közepén csak rám irányuló megvilágítással. El lehet képzelni.
No mármost, esküvőn, vőlegényként muszáj táncolni. Kötelező. Esély sincsen megúszni. Arról nem is beszélve, hogy falun a jelentős számú közönség szemében egy legény akkor igazi legény, ha jól megforgatja azt a lyányt, mert ha nem ezt teszi, akkor csak egy teszetosza nyápic.
Horror.
Kénytelen leszek táncórákra járni. Pont. Már szinte látom magam előtt, ahogy elrontom a lépést, rálépek a szoknyára, rálépek a saját lábamra, rálépek valaki más lábára, belerúgok a szék lábába/asztalba. Bénán mozgok, görcsösen mozgok, karót nyelten mozgok, idióta fasz módon mozgok. Nem tudok táncolni, ezért nem vagyok férfi. Nézd már, hogy táncol az a szerencsétlen, hát ez nem ide való. Kéne ennek a lyánynak egy normális legény. Látszik, hogy igyekszik a hülyéje, de nem megy neki valami jól. De legalább próbálkozik. Bár ne tenné.
És minden nőt fel kell majd kérnem. Mindenkit. Anyám, anyósom, mamák, nagynénik, keresztanyák, lánytestvérek, kicsi lányok. Mondjuk a kislányok legalább örülni fognak, hogy a vőlegénnyel táncolnak, és talán nem veszik majd észre, hogy még ők is ügyesebben szökdécselnek, mint én.
Belegondolok, sírok.
Szokások
Ezeket komolyan kell venni, különben végem lesz. Nem jól csinálom ezt, nem jól csinálom amazt; rossz helyre állok rosszkor, rossz helyre ülök rosszkor, rossz felé nézek, rossz felé fordulok. Nem azt csinálom, amit kéne; azt csinálom, amit kéne, csak nem jól. Mond valamit a vőfély, amit mindenki vág, én meg csak bámulok ki az arcom mögül, mint egy bamba barom, a násznép zavartan mosolyog amíg oldalba nem basz valaki, és fogai között ingerülten szűri az utasítást. Jön valami ezerszer ellőtt poén, amit én persze kurvára nem értek, de rajtam kívül mindenki. Reagálnom kéne, de nem tudom mit, és beégek.
A násznép megállapítja egyöntetűen, hogy nem megfelelően viselkedek, nem oda való vagyok, kinéznek, megszólnak.
A barátaim
Szintén nem jelentéktelen rizikófaktor. Én fel leszek készülve a helyi erőből és a szokásokból, remélhetőleg, de ezt nem várhatom el a barátaimtól. És hát, ők olyanok, amilyenek. Imádom őket, de ha belegondolok, ahogy az összes valaha készült francia, dán és orosz művészfilm elvarázsolt lelkeit egyénenként már-már zavarba ejtően sztereotíp módon megszemélyesítő fura társaság ütközik az ottani néppel, valószínűleg nem kevés hatvan fokos házipálinka társaságában, akkor nem repesek az örömtől.
Biztosan ki fogják nézni őket, és megszólnak mindenkit, és ez ellen nem tehetek majd semmit, mert az aggodalmaim növekedésével párhuzamosan exponenciálisan fog nőni a jóvanmána há az esküvőd van bazmeg! felkiáltások kíséretében kapott hátbaveregetések száma, valamint ereje.
És akkor ne is beszéljünk az egyéb félelmeimről. Elismerem, ezeket jelentős részben az internet generálja, de akkor is ott vannak.
- Elfingom magam a templomban, kinéznek, megszólnak. Aztán a konyhákban vasárnap reggelente csak úgy fognak emlegetni, hogy az a fingós.
- Beleszangok a drága öltönyömbe, és a fos ott fog kenődni a seggemen addig, amíg el nem jutok egy WC-re.
- Felgyullad a ruhám egy templomi gyertyától, és élő fáklyaként rohanok ki hempergőzni.
- Keveset eszek idegességemben az esküvő előtt, elájulok a melegben és úgy dőlök pofára, mint egy darab léc.
- Csak úgy simán megcsúszok, és pofára esek.
- Kicsatolódik az övem, és lecsúszik a nadrágom.
- Rálépek az arám ruhájára, ezért ő megöl.
- Elejtem a gyűrűt, elgurul messzire, a templomban mindenki azt keresi a padok között, a pap próbálja oldani a feszültséget egy vicces beszólással, de én nem veszem a lapot, mert balfasz vagyok.
- A legmeghittebb pillanatban bevillannak a majdani nászéjszaka képei, ettől zavarba jövök, és nem figyelek arra, amit mond a pap. Kinéznek, megszólnak.
- Remegni fog a kezem és mindenki látja majd, kinevetnek és gúnyt űznek belőlem.
- Elrontom a szöveget, amit a pap után kell mondani, kinéznek, megszólnak.
- Elrontok valami olyan dolgot, amire egyáltalán nem számítok, kinéznek, megszólnak.
- Ellopják az iványi cigányok a nászajándék pénzt, és nem fogunk tudni elutazni Izlandra sarkifény alatt sátrazni/Grúziába hegyet mászni és fakunyhóban lakni/óceánhoz fürödni/Japánba cseresznyevirágzást nézni/Madridba C. Ronaldo szemöldökét élőben tanulmányozni stb.
Ezektől függetlenül biztosan jó lesz ez :)
