Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Ezeket olvasom

No komment

A Nagy Barney Stinson Terápia

2015.08.28. 15:11 :: Fenehorizont 667

 

Egy régebbi blogbejegyzés hatására tettem meg a végső lépést, hogy leüljek, és megírjam a megírhatatlant: azt, hogy Barney Stinson karaktere és az általa kiváltott jelenség szerintem miért is egy hatalmas, de legalább béna hazugság.

Kezdem azzal, hogy az egész, az adott szar sorozatban felépített műmájer "macsó-imidzs" rendkívüli módon tipikus, a poszt-poszt-posztmodern frusztrációt a hatalmas gegek és fergetegesen hú-delaza beszólások által jóformán kierőszakolt nevetés tünetileg igen hatékony módon képes enyhíteni. Hogy miért, annak több összetevője van, és mindkét nemnél a megfelelő húrokat pendíti. Néha különbözőképpen, néha lánynál-fiúnál is egyezően, de nem szaladok ennyire előre.

Messziről kezdem, mert máshonnan nem tudom. 
Vélt vagy valós alkalmatlanságuk miatt páran sokféleképpen tagadják, de a világunk nagy részén élő emberek mindennapjait és a mindennapokban létesített interakciókat a hagyományos nemi szerepek határozzák meg akkor is, ha ellenkező neműek érintkeznek, valamint akkor is, ha azonosak - természetesen nem elsősorban a szexualitásra gondolok, de az eddigi tapasztalataimból kiindulva bátran megállapíthatom, hogy ezek a kapcsolatok eljuthatnak ebbe a fázisba is, mivel meglátásom szerint az emberek szeretnek baszni.
Természetesen a Föld nevű bolygón élő emberiség nagyjából olyan 70-80 százaléka nem is kérdőjelezi meg ezeket a szerepeket, mivel végig sem gondolják az egészet, ellenben teszik a dolgukat, ösztönösen, és ez így is van rendjén - hogy is lenne másképpen? Ezt azért nem árt leszögezni, mert a felvilágosult nyugati, ún. zsidó-keresztény kultúrkörben élő, a teljes népességhez képest viszonylag kis számú, mára elkényelmesedett embertípus hajlamos az egész világot a saját, berögzült szokásai és félelmei mögül szemlélni, ennélfogva az eritreai kecskepásztort, az afgán máktermesztőt, a hszincsiangi mezgaz-munkást, a pápua új-guineai bennszülöttet és a borsodi cigányt is csak önös értékrendje szerint képes megítélni. Pedig van egy olyan halovány sejtésem, hogy ezek az emberek beláthatatlan magasságból fosnak a gender studies-ra és a társadalomszociológiára, és ez nem feltétlen az ő elmaradottságuk bizonyítéka - csak a mi szemszögünkből. Szerencsére a mi kis nyugati akolunkban is csak kis számú, ámde Isten kegyelméből annál nagyobb kommunikációs felülettel tarkón baszott, frusztrált kisebbség szokása elmerülni az évezredes berögződések átértelmezésben, dekonstruálásában és önnön véleményük szerint bizonyára ezeknek a "meghaladásában".

Mivel én is az említett zsidó-keresztény kultúrkörben élek, és ezt még akkor is így vélem, amikor leszállok a metróról és átküzdöm magam az azonnal felszállni akaró tömegen, kénytelen vagyok elgondolkodni, hogyan is lehet sikeres egy ilyen nyamvadt, retardált karakter, amikor még körülöttem is nagyrészt mindenki ugyanazon ősi berögződések által determinálva cselekszik már több ezer éve. Nya! Szerintem a kulcs itt is, mint majdnem minden esetben a mi kultúránk általános kényelemben, nagyrészt semmittevésben nevelkedett embertípusának emiatt az életforma miatt érzett rengeteg félelme és lelkiismeret-furdalásból fakadó kompenzációja; ugyanis a Barney karakter igen jól játszik ezekkel az érzésekkel - jelen esetben a jól természetesen nem jelenti automatikusan azt is, hogy bonyolultan és kidolgozottan. Ellenkezőleg: végletesen primitíven. A férfiaknál a promiszkuitásra való hajlamot (sok esetben inkább csak vágyat), a nőknél az anyai ösztönöket birizgálja egylépcsős, vagy inkább egyváltós, egyszerű csavarral.

Barney Stinson karaktere a produceri kívánalom szerint ugyebár egy nőfaló, egy pinabubus. Egy igazi tökös csávó, aki minden trükköt bevet, hogy a nők bugyijába jusson, de közben mégis egy szerethető, kinézetre aranyos kis cukisrác, olyan kisfiús ábrázattal. Hát hogyan is lehetne erre a jópofa, laza, vidám karakterre haragudni? Ráadásul úgy, hogy az őt megformáló színész még buzi is (tehát szabadidejében a hímtagját férfiak kakilójába szokta belehelyezni), és ennek tükrében még fantasztikusabban zseniálisnak tűnik a nőfaló férfi megformálása. Ámde csak tűnik. Ugyanis egy valamirevaló színész még a kecskeméti, vagy mittudoménmilyen, lényeg, hogy kis léptékkel akartam szemléltetni, szóval még egy akármilyen jelentéktelen színész is képes ezt meghaladó mértékben képességeivel megtéveszteni közönségét, nemhogy egy olyan hálivúdi, mostanra már valószínűleg dollármilliomos valaki, mint Neil Patrick Harris. Aki ezt kimagasló színészi teljesítménynek tartja, nyugodtan húzza le magát a retyón. Kösz.
Neil Patrick Harris sikere nem az övétől eltérő, heteroszexuális irányultságú sztereotíp karakter megformálásában rejlik, hanem nagyrészt a saját, valószínűleg az orientációja miatt alapból már meglévő, azaz "hozott" mozdulataihoz, túljátszott gesztikulációihoz és hanghordozásához, valamint a kinézetéhez, amiket ő vagy a tehetségtelensége miatt, vagy produceri utasításra nem vetkezett le. Az utóbbit mellesleg kétlem, mert az túl bonyolult lenne egy ilyen, szerintem kezdetben még a pénzecskét adó emberek által is maximum középszerűnek álmodott sitcom alapkoncepciójához.

Magyarán szólva azért olyan sikeres ez a karakter, mint nőcsábász, mert az őt eljátszó emberről ordít, hogy valójában egy hadonászó kis köcsög.


Hogy pontosan miért működik ez a koncepció, annak megválaszolásához kanyarodjunk vissza újra a bejegyzés bevezetőjéhez.
Hiába kevés még az újraértelmező és újradefiniáló megmondóember a népességhez viszonyítva, azért csak-csak egy össztársadalmi jelenségre reflektálnak túlzásokkal és végletesen, és ez a jelenség egy globális (persze csak a mi szempontunkból) önbizalom-vesztés. Ez természetes folyamat, hiszen minden leáldozó kultúrában élő ember magában hordozza környezete végzetét, így előbb vagy utóbb, de megvész jódolgában. Persze a megveszés előtti kapálózásban egy darabig még túlteng a mélyfilozófia, az élet nagy kérdéseinek keresésére és önmaguk megtalálásába fordított energia. Ez hogy, hogy nem, valahogy mindig az addig fennálló értékrendszer megkérdőjelezésében csúcsosodik ki. Így volt ez régen is az ókori birodalmak bukása, majd a kereszténység reformációja, végül a felvilágosodás előtt, és így van ez manapság, a nyugati civilizáció kelet általi bekebelezésének kezdetekor is. Törvényszerű tehát a nemi szerepeknek nevezett általános viselkedési formáknak az azoknak való megfelelésünk alkalmatlansága miatti megkérdőjelezése, és a kreált új formák saját nárcisztikusságunk szolgálatába állítása.

Ebből következik, hogy az emberek nagy része a legtöbb olyan témához, ami az életvitelük szempontjából fontos és ezért rizikós, csak gumikesztyűben, piszkavassal mernek nyúlni, amennyiben az direkt módon van tálalva. Ez érthető is, hiszen egy elkényelmesedett kultúra bizonytalan tagjait minden konkrét üzenet, legyen az bármilyen morális, erkölcsi vagy hagyományos-nemiszerepes, a saját vélt vagy valós, esetleg már megtörtént vagy csak esetleges kudarcaikra emlékezteti. Arról nem is beszélve, hogy minden frusztrált ember mentsvárát, az egyediségre való törekvést, az individualista egotripet akasztaná meg az ilyen üzenetekre adott, általa kiszámíthatóként aposztrofált reakció. Ugyanilyen hatást váltana ki egy valódinak ható, férfias kinézetű nőcsábász szerepeltetése a sitcomban még akkor is, hogyha az hasonlóan, vagy még viccesebben adná elő a sztereotíp macsó-szövegeket. Azzal egyik nem, és a heteroszexuálison túl egyik LMBTQIDGFL életmód-kísérlet képviselője sem tudna azonosulni, egyszerűen azért, mert túl direkt. Nem elég ironikus, nem elég gunyoros, nincsen az a pajkos kikacsintás a közönségre, ami Neil Patrick Harris minden ratyi mozdulata és az általa túljátszott szerep ellentétéből fakad, és ami valami olyasmi, hogy: "Ugyan, barátom, nem kell engem komolyan venni, csak viccelek az aranyos kis pofimmal, amikor nőkről beszélek, nem szoktam én igazából nőket dugni, pláne nem ennyit, mert tudod, én csak egy kis vicceskedő köcsög vagyok és úgyis másik pályán focizok, na adj egy pacsit. Háhá! Elkapom a kezem, na mégegyet."
Szerintem anno a producerek sem gondolták ezt végig, csak az isteni szerencse folytán vitte el a hátán később már az egész béna sorozatot az így megnyerővé vált karakter.

Egy direkt módon felépített macsó, tehát baltaarcú, nagyon jóképű, széles vállú, magas, magyarul egy tipikus nőkúró jópasi kinézetű karakter a férfiak körében azért nem lenne sikeres, mert hiába túlozná el a szerepét jópofán, akkor is a faszi pofájába lenne törölve az ő valós életének és a színész által eljátszott karakter életvitelének a különbsége, ami minden viccessége és túlzása mellett bizony néha frusztrálóan hatna, ami frusztráció miatt az ilyen karaktereket a néző önmagát felmentve előszeretettel bélyegzi sablonosnak. Egy férfinak elég csak ránézni a szereplő nyamvadt fejére, követni a mozdulatait, a műmájer szövegeit és egyből látja, a faszi soha nem lehetne olyan ember, akit ő a való életben tapasztalataiból kiindulva igen rövid idő alatt potenciális veszélyforrásként azonosítana a pináért folytatott konkurenciaharcban. Levágós, hogy mindez hazugságra épül, és ez megnyugtatóan hat a nézőre, amit aztán úgy transzformál a saját egója felé, hogy megállapítja: nem egy sablonos figura. Senki sem szereti látni röpködni a saját balfaszságára folyamatosan emlékeztető kis impulzusokat, kell valami magyarázat, aminek segítségével kikerüljük a frusztrációt, és még pozitív színben is tűnhetünk önnönmagunk előtt azzal, hogy rendkívüli egyéniségünket nem lehet megnyerni holmi "sablonos" dologgal.
És persze a nők. Azt nem kell magyarázni, hogy a macsó-típusú férfiaktól minden nőnek feláll a hátán a szőr. Legalábbis szóban. A szájával mindegyik ezt mondja. Macsó? Ó, ő aztán nem szereti azokat, ugyan már, hogy jön bárki is ehhez a feltételezéshez. Aztán persze egy nőtől ilyeneket hallva egy valódi, tehát nem Barney-szerű szoknyapecér szerintem alig bírja elnyomni elégedett mosolyát, amit az a biztos tudás okoz, hogy kb. 0,3 - 2 óra közötti időintervallumon belül már a negyedik pózban fognak részegen, ordítva dugni. Természetesen minderre a nők indirekt természete adja a választ, aminek elemzésére ott ül a neten tonnányi szakirodalom, valamint az évezredek során született és elhalálozott férfiak mérhetetlenül sok megélt és átadott tapasztalata. Lényeg, hogy a nők közül nem sokan tudnak éveken keresztül egy sokrészes, viccesnek szánt sitcom során ha úgy tetszik "azonosulni" olyan direkt kinézetű karakterrel, akiről az ösztöneik sejtetik, hogy a sztereotíp szerep alapjául szolgáló, három dimenziós kivetülésnek nem is kéne olyan sok koktélt fizetnie, hogy az elérhetetlen hölgy státuszából villámsebesen három centiméterrel az alany pénisze előtt találják magukat. Márpedig könnyen kaphatónak egyik nő sem szeret tűnni. Még a leffegően tág pinájú, szétkúrt ribanc is kifogások egész garmadájával rendelkezik, amik hallatán egyből meggyőződhetünk, hogy a látszattal ellentétben ő tulajdonképpen egy álca alatt tipegő hercegnő.
Minden könnyen kapható nő lelkiállapota hasonlóan bizonytalan, mint a csajozásra nem alkalmas férfié, és erre bármi módon emlékeztetni az alanyokat enyhén szólva nem szerencsés. Bármi, ami mégis emlékeztet, az hamarjában nem lesz elég összetett, kifinomult, ellenben megkaphatja a kifogástalan ízlésű kritikusok kedvenc bírálatát: túlságosan szájbarágós.
Azonosulásra sokkal alkalmasabb a kisfiús, kis pajkos, kis jóképű, kis aranyos, kis cuki, kis vicces kis édi Barney, akiről az ösztöneik által vezérelve egyből megállapíthatják, hogy a képernyőn látott feminin-típus valójában a büdös életben nem dugna meg és verne át utána sok nőt, hanem épp ellenkezőleg: inkább lehetne anyáskodóan babusgatni azt a cuki fejét. Ráadásul még vicces is. Haha. Hiszen a humor nagyon fontos.

És persze ott van még az ultimate műlazaság. Ez már mintegy alapkövetelmény bármilyen produkciónál. A laza, közvetlen stílus a bizonytalan emberben azért képes jóérzést kelteni, mert azokon a szituációkon, amikben ő az esetek többségében görcsöl és betojik (és ami szituációkban rejlő buktatókat egy normális önértékeléssel bíró valaki észre sem vesz), a laza jellemű hős játszi könnyedséggel libben át. Piaci igény van a lazaságra. Mivel igény minden esetben a hiány velejárója, és ugyebár tudjuk, hogy az általunk lazának tekintett ember hogyan és miképpen érvényesül, nem nehéz ezt az hiányt is a fentebb körbeírt össznépi bizalomvesztésre visszavezetni. Quentin Tarantino pl. egész életművet épített olyan karakterek filmre vitelével, amilyen a lábfetisiszta, kúpfaszú Mester maximum csak hagymázas álmaiban tudott lenni.

Barney karaktere ebből a szempontból jól, de nem különlegesebben szolgálja ki igényünket, mint a többi ötvenhatezer produkció. 

Sikerének igazi titka abban rejlik, hogy bármi, amit tesz, sohasem az, amire a részletekből automatikusan gondolnánk. Egymagában hordozza az összes hagyományos berögződésnek, haladárul "előítéletnek" a negációját, amellett mégis azokra az ösztönökre hat, amik által vezérelve oly sokszor kudarcként élünk meg egy-egy adott szituációt.

Barney egy átbaszás, egy tipikus modern hős, és hogy világhírűvé váljon, nem kellett más, csak annyi, hogy egy nem mellesleg homokos, középszerű színész vicceskedve hazudja a képünkbe a macsót.

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csinaldugy.blog.hu/api/trackback/id/tr637739158

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása