Ugye, a felvilágosult haladógondolkodó modernember (tudom, már megint kezdem... vagyis folytatom ugyanott, ahol abbahagytam; de ez már túlságosan hosszú zárójel - így meg pláne), na ez az ember olyan, hogy nagyon foglalkoztatják a miértek. Adott egy probléma, és akkor baromira fontos, hogy az miért van. Mintha azzal, hogy szorgos kutatás eredményeképpen a probléma kialakulásának mintegy feltárja okait, bármi lófaszt is haladt volna afelé, hogy maga a probléma meg legyen oldva. Nem, a probléma attól még nem lesz megoldva, ha kiderül, hogy pl. indokolatlan helyzetben láttam apám péniszét 2,08 éves koromban, EZÉRT kialakult bennem valami töttöröttöröttö negatív visszacsatolás hmhm... paramparam rosszul berögződött viselkedési séma blablabla habiszti. Ha nárcizmusát kiélte a gyökerek felkutatásáig vezető út során felgyülemlett feszültség enyhítése képpen, akkor azt találja a haladógondolkodó modernember, hogy hellyel-közzel seggugyanott van, ahol azelőtt volt, mielőtt ezt a mizériát elkezdte. Persze vannak, akik analitikus pszichologikus elbizakodottságukban azt hiszik, ezzel a módszerrel gyógyítani tudnak, de nekem elég egy vagy két példa arra, hogy az igazán problémás/zseniális, azaz mondhatni összetett személyiségű embereknél mennyire nemhogy csak hatástalan, de egyenesen káros az egész. Tulajdonképpen bele lehet halni, az meg már nem játék.
Én általában a következő módszer szerint járok el, ha problémába ütközöm. Először is, mérlegelem, hogy együtt tudok-e élni a problémával úgy, hogy a továbbiakban ne befolyásolja nagyon negatívan az életem, avagy nem tudok. Magyarul: probléma-e egyáltalán az a dolog, amit elsőre annak véltem. Ha arra a következtetésre jutok, hogy nem is valódi a probléma, akkor az ág véget ér; ha arra, hogy de igen, az, akkor az ág onnan szintén kétfelé ágazik: meg tudom-e oldani magamtól, avagy nem tudom. Ezek eldöntéséhez persze kell saját magam olyan típusú ismerete, ami nem elsősorban analitikus jellegű, sokkal inkább hagyatkozik a tapasztalati úton megszerzett tudásra (idősebbek előnyben). Ha oda lyukadok, hogy meg tudom, akkor kezdődhet a munka, ami garantáltan extra nagy szopás lesz; ha oda, hogy nem, akkor. Hát. Akkor. Akkor ordítok segítségért.
Apropó, anno még írtam itten, hogy szívesen csinálnék egy egész karos tetkót. Hát, a feltételes módból rideg valóság lett, és már majdnem készen van. Ez bizonyára nagyon érdekli azt a pár darab édesbogárkát, aki akkor is kattintgat a blogomra szorgalmasan, amikor nem írok négy hónapig egy kanyi betűt sem, úgyhogy majd teszek fel képet a végső állapotról de nyilván nem teszek fel képet róla, mert ez nem egy kibaszott csajszis tumbrlbrlmbrl, na! Itt keménység van, meg minden. Meg zokogás. Meg hiszti. Na mindegy, akkor sem. Vagy majd meglátom :D
