Ma megpróbáltam könnyebbé tenni szerencsétlen, viharvert, nyolc évvel ezelőtti csúcstechnológiát képviselő, piszokmód hangosan fújtató laptopom életét, aminek a monitorja tudodazzal a barna csomagkötöző zsinórral van hozzákötve az aljához, hogy ketté ne essen. Ez ügyben első lépésként átböngésztem a programokat, és úgy gondoltam, ami esetleg magától valahogyan feltelepedett, de utánanézve azt találom, hogy nincsen szükségem rá, eltávolítom. Találtam is egy Mobogenie nevű izét, ami androidos telefonok hümpürümpürümpürüm. Mivel nekem a telefonom is a laptopomhoz idomul technológiai színvonal terén, ezért eddig olvastam, és el is kezdtem az eltávolítást. Mielőtt befejezte volna, előugrott egy ablak, ami gondolom a Mobogenie hivatalos cucca, és minden uninstallálásnál megjelenik, de ott egy rettenetesen szörnyű dologra akadtam... Mobogenie kétdimenziós megtestesülése, egy aranyos kis kék, félgömbfejű, gombszemű, rajzolt valami integetett nekem egy szemeteskukából, mellette a következő felirattal: "We are sad to see you".
Borzasztóan megsajnáltam, el is kezdtem kattintgatni, mint egy bolond, de már késő volt! Az uninstalláló program befejezte a műveletet magától, és Mobogenie-t kilőtte az éterbe, az űrbe, a nagy büdös semmibe, a redvás picsába, oda. Szegényke. Utána csak ültem vagy fél percig meredt szemekkel, kétségbeesve, mígnem beütött a fless, hogyha ezt tovább folytatom, nyugodt szívvel konstatálhatom, komoly gondok vannak. Felnőtt férfi vagyok, a kutya mindenségit!
Alig bírtam megállni, hogy ne telepítsem újra. Aztán erőt vettem.
Az élet ilyen: otthagyni az elhullottakat, nem nézni hátra, csak menni-menni előre.
Vagy körbe.